Miközben a világ 2006-ban azért ismerte meg a nevét, mert 84 évesen is volt elég bátorsága ahhoz, hogy nemet mondjon egy ingatlanfejlesztőnek, aki egymillió dollárt (átszámítva nagyjából 365 millió forintot) fizetett volna a 100 éves házáért, Edith Macefield már ezt megelőzően is igencsak figyelemre méltó, mi több, kalandos életet élt.
Az oregoni születésű asszony, aki németül, franciául és spanyolul is anyanyelvi szinten beszélt, mindössze 16 éves volt, amikor elhatározta, hogy bevonul katonának. Hogy egész biztosan fel is vegyék, a fiatal lány hazudott a koráról, így az, hogy nincs még 18 éves, már csak azután derült ki, hogy Angliába vezényelték. A lelkesedését még az sem tudta letörni, hogy ezek után kivették a szolgálatból: a világháború végéig Angliában maradt és hadiárvákról gondoskodott.
Európa alighanem mély benyomást tehetett rá, mert a háború vége után is rendszeresen járt vissza a kontinensre, sőt, még a férjeit is innen választotta. Edith négyszer házasodott és egyetlen gyermeke született, akit tragikusan fiatalon, mindössze 13 éves korában veszített el, agyhártyagyulladás miatt. Egykori otthonába, a ma már turista-látványosságnak számító, ötszobás Whitewood Cottage-be 1952-ben költözött be, és itt is élt egészen a 2008-ban bekövetkezett haláláig.
„Ha lett volna még egy kis ideje, eladja…”
Amikor 2006-ban egy seattle-i ingatlanközvetítő megkereste Edithet azzal, hogy adja el neki a házát, és vele együtt azt az értékes földdarabot is, amire épült, az asszony gondolkodás nélkül nemet mondott. És ugyanúgy nemet mondott akkor is, amikor ugyanez az ingatlanfejlesztő már egy egymillió dolláros csekket lobogtatva próbálta rábeszélni őt az alkura. Az aprócska, ám annál állhatatosabb idős asszonyra időközben már az egész világ figyelt, ő pedig a létező legextrémebb körülmények között is kitartott döntése mellett: nem hátrált meg, amikor a markolók és teherautók zúgására kellett kelnie és feküdnie, és akkor sem, amikor hónapokkal később már egy építkezési zóna kellős közepéből kellett boltba vagy épp fodrászhoz indulnia.
Az ingatlanfejlesztő ugyanis úgy határozott, Whitewood Cottage ide vagy oda, végigcsinálják az eredeti terveket és – ha már így alakult – Edith tőszomszédságába egy ötemeletes plázát húznak fel. Az építkezés levezénylésével Barry Martint bízták meg, ő pedig az első naptól igyekezett jó viszonyt kialakítani Edithtel. Ez végül olyan jól sikerült, hogy néhány hónap múlva ő lett az asszony első számú bizalmasa: intézte neki a bevásárlásokat, fodrászhoz, orvoshoz fuvarozta és rendszeresen nála ebédelt vagy vacsorázott.
Martin az egyik interjújában elárulta, Edith az ismeretségük két éve alatt többször is komolyan elgondolkozott, hogy hagyja az egészet a csudába és elköltözik. „Kétszer vagy háromszor is nagyon közel járt ahhoz, hogy eladja a házat, de végül mindig lebeszélte magát. Aztán elesett, eltörte az egyik bordáját: utána valahogy eltűnt belőle a tűz, hogy keresztülvigyen egy házeladással, költözéssel járó hercehurcát” – mondta.
„Jó példa az emberiségnek”
Edith 2008-ban végül hasnyálmirigyrákban meghalt, abban a házban, amitől a világ összes pénzéért sem vált volna meg, és amit halála után az egyetlen olyan emberre hagyott, akiben megbízott: az építésvezetőre. Barry aztán túladott a kincset érő birtokon, a vételárat pedig teljes egészében a gyermekei taníttatására költötte – úgy, ahogy azt Edith kérte tőle.
A Whitewood Cottage, ami immár egy pláza épületébe ékelődve várta sorsát, azóta többször is gazdát cserélt. Utoljára 2016-ban lehetett hallani róla, ekkor épp az az ingatlanfejlesztő cég (a KG Investments) vásárolta meg, ami annak idején a ház mellett lévő plázát is építtette. Azt gondolhatnánk, ezzel a tulajdonosváltással a sokat látott ház története körbeért, és hogy az ingatlanfejlesztő annyi év bosszúság után végül örömmel szabadult meg az épülettől. De nem ez történt. A KG Investments vezetősége ugyanis azt a döntést hozta, hogy a Whitewood Cottage egyelőre marad ott, ahol van és mindig is volt.
