A november 15-17-én tartandó, 23. Győri Könyvszalonon mutatják be az elmúlt évtizedek legmegrázóbb, legemlékezetesebb, győri – Győr környéki bűneseteit összefoglaló kötetet. A könyv nem pusztán a bűntényeket foglalja össze, hanem bemutatja annak hátterét: bírók, ügyészek, nyomozók, ügyvédek, szakértők nyilatkoznak a szerzőknek az ügyekről. Az interjúkból mutatunk be rövid részleteket: a tényői családirtás.
A külvilág számára Sz. Kolos boldog házasságban élt, feleségével és két kicsi gyerekével a tragédia előtt néhány évvel költözött Tényőre. A mérnök szülők Győrben dolgoztak, az apa 36 éves volt, az anya 37, a kicsi lányok pedig 5 és 8 évesek. Sírjukon is ezek a számok szerepelnek. Kolos titkolta démonjait, azt, hogy úgy érzi, nem tud megfelelni a világnak. Sokszor uralkodott el rajta a szorongás, a tehetetlenség érzése. Az internetről depresszióval, öngyilkossággal kapcsolatos anyagokat töltött le.
2010. március 15-én a férfi előbb a feleségére, majd két kislányára sújtott le baltával. Magát késsel vágta meg, aztán pedig láncfűrésszel vágta el a saját nyakát. A szakértők a cselekedetét egy dologgal magyarázták: Kolos a családjához erősen ragaszkodott, és azzal akarta megmenteni őket a későbbi bajoktól, további életük gondjaitól, hogy magával viszi őket az útra.
A nyomozók vérfürdőként írták le a helyszínt. A házaspárra és a két kisgyermekükre Kolos testvére talált rá az otthonukban, ő értesítette a rendőrséget is. Idegen lábnyomot, dulakodásra utaló jeleket, a védekezésnél megjelenő sérüléseket sem találtak a nyomozók, az áldozatok nem számíthattak a támadásra. A helyszínre riasztották Károlyi Zoltán akkori bűnügyi osztályvezetőt.
A mozaikokat viszonylag könnyen össze lehetett rakni, amikor kiderült: a férfi előtte pszichológust is felkeresett. Az első alkalommal szinte röstelkedve ment el a szakemberhez, arra hivatkozott, hogy a családban súlyos betegséggel kellett szembesülniük, és ez benne is szorongást keltett. Múlt időben mondta el a panaszait, mint aki szinte már túl is van rajta, de azért szeretné tudni, milyen pszichológiai módszerek vannak, amelyeket ilyenkor lehet alkalmazni. Összesen háromszor fordult meg a pszichológusnál, egy hónappal a tragédia előtt került sor az utolsó találkozásra. A feleségével kéz a kézben érkeztek, és idilli képet festettek le az életükről. Kolos felszabadultabb volt, közölte a pszichológussal, hogy már majdnem teljesen a régi, futóedzéseket kezdett, minden rendben van. De akkor is elhangzottak a figyelmeztető tanácsok: ha még egyszer hasonló tüneteket észlel magán, már ne is hozzá, hanem egy pszichiáterhez menjen, mert gyógyszeres terápiára lesz szükség.
Az anyát és a gyerekeket Tényőn temették el, az apát külön sírba helyezték Győrben.
– A helyszínen látottak meddig kísértették? – kérdezzük Károlyi Zoltánt.
– Ezt soha nem lehet elfelejteni. A gyerekek és az édesanyjuk ott voltak a szobában, letakarva, az apa pedig lent a garázsban. Valamennyire hozzá lehet szokni az ilyen helyszínekhez, de amikor gyermek is van, azt sokkal nehezebb feldolgozni.
– A riasztás és a helyszínre érkezés között nagyjából harminc perc telhetett el – az autóban ilyenkor mi játszódik le egy nyomozó fejében? Felkészül a látványra?
– Munkaszüneti nap volt, nemzeti ünnep, a kora esti órákban érkezett a riasztás. Aznap nem én voltam a forró nyomos ügyeletes, de riasztottak. Az első hívásnál még három holttestről beszéltek, nem sokkal később találták meg az apát is. Útközben már az ügyelettel beszéltem, minden információról tudtam, kik vannak a helyszínen, megtalálták az apát is; telefonon utasításokat adtam a kint lévő kollégáknak. Ilyenkor nincs idő azon gondolkodni, hogy milyen látvány fogad, elrendeltettem a zárást, a helyszínelést előkészítettük, de azon már kattogott az agyam, hogy mi történhetett? A zárás elrendelése annyira jól sikerül, hogy amikor odaértem, közölte velem egy rendőrkolléga, hogy nem mehetek be. Mondtam neki, hogy rendben, de én vezetem a nyomozást… Mint kiderült, addigra odaért a főkapitány is (Szabadfi Árpád – szerk.), az ő parancsára engedtek be végül. Nem járkáljuk össze a helyszínt, de a legfontosabbakat meg kellett nézni rögtön a házban, hogy saját benyomás alapján álljon össze egy kép.
– Az ön szemében felmentést kaphat az elkövető, ha végül ő is öngyilkos lesz?
– Én nem tudom felmenteni a tette alól, senkinek nincs joga elvenni más életét. Azok a gyerekek még nagyon sokáig élhettek volna az édesanyjukkal együtt, és bármi lehetett volna belőlük.
Az interjú itt még folytatódik, elolvasható az 50 kitörölhetetlen bűntény című, hamarosan jelenő könyvben.
