November 4. történelmünk egyik legszomorúbb napja. Az a Kádár János hívta be a szovjet csapatokat, aki néhány nappal korábban még Nagy Imrével együtt támogatta a forradalmat. November 4-én hangzott el Nagy Imre híres közleménye a rádióban: „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”. Bár Nagy Imrének nem voltak csapatai, és kormánya sem volt helyén, mert a jugoszláv nagykövetségre menekültek a tagjai, ettől függetlenül a törvényes miniszterelnök ő volt.
Nagy Imréék menekülése egyébként hiábavaló volt: Tito jugoszláv kommunista vezető ugyanis tőrbe csalta őket. Kiszolgáltatta a valóban forradalmi magyar kormány tagjait a szovjeteknek, akik egy ideig Romániában, Snagovban őrizték Nagyékat. A Nagy Imre kormány több tagja utóbb kivégzésnek vagy börtönbeli megpróbáltatásoknak esett áldozatul.
November 4-én a Nagy Imre kormány egyetlen tagja mutatott példátlan hősiességet: Bibó István parasztpárti államminiszter, a jogelmélet kiváló szakembere. Ő a Parlamentben maradt a legvégsőkig, és november 4-én kora reggel személyesen vitt el az amerikai követségre egy levelet. Azt kérte, hogy azt sürgősen továbbítsák Washingtonba, Eisenhower elnöknek. Levelében Bibó politikai, diplomáciai támogatást kért az amerikaiaktól, nem katonai segítséget.
November negyedike azonban nem volt végül sikeres: a szovjet csapatok legázolták ugyan a maroknyi magyart, de 1956 szellemisége tovább élt a rendszerváltás után.
