Zelk Zoltán 1906. december 18-án látta meg a napvilágot Érmihályfalván. Első verseskötetét 1930-ban adták ki. A Baumgarten- , József Attila- és Kossuth-díjas magyar költő, prózaíró, 2012-től a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja. 1981. április 23-án halt meg, de verseit azóta is sokan ismerik.
Egyik téli versével emlékezünk rá.
Zelk Zoltán: Télapó és a hóember
Én egy csókától hallottam,
csóka a toronytól,
a torony meg tavaly télen
hallotta a Holdtól,
ha igazat mondanak a
csókák és a tornyok,
akkor én is tinéktek most
színigazat mondok.
Így kezdte a Hold, a torony,
a csóka is így szólt:
az udvaron egy hóember
mit gondolt, nem gondolt,
azt gondolta, dehogy fog ő
egész télen állni,
ő lesz az első hóember,
ki megtanul járni.
Ennyit gondolt a hóember
egy szóval se többet,
s indulna már, mikor hallja,
jó estét köszönnek,
ő is köszön, ő is mondja:
“Jó estét kívánok!”
s látja, hogy egy piros csizmás
öregember áll ott.
“Jó, hogy jöttél, öregember,
épp ebben a percben
gondoltam, hogy útra kelek,
induljunk hát ketten.
Látom, nagyon öreg lehetsz,
fehér a szakállad,
lehet, hogy a világot már
kétszer is bejártad.”
“Körül bizony kétszer, százszor
és még százezerszer-
feleli nagy nevetve a
piros ruhás ember,
de nem gyalog, úgy nem győzném,
hanem szánon járok,
úgy nézzél rám, te hóember,
a Télapót látod!”
Így történt, hogy akkor este
-látta aki látta-
együtt szállt fel a hóember
s Télapó a szánra,
együtt vittek ajándékot
házról házra járva,
míg csak üres nem lett végül
a Télapó zsákja.
Ahány házba csak bementek,
ahányból kijöttek,
lett a répaorrú vándor
egyre-egyre könnyebb,
várták őket minden házban
kályhával, meleggel,
így olvadt el reggelre az
útra kelt hóember!
