A város megemlékezett október 6-ról. Mutatjuk az ünnepségen elhangzott beszédeket, ebben a cikkben Borsi Róbert (Fidesz-KDNP) beszédét olvashatják. Változtatás nélkül közöljük.
Ma, október 6-án, az Aradi vértanúk emléknapján gyűltünk össze, hogy közösen hajtsunk fejet azok előtt a hősök előtt, akik életüket áldozták a magyar szabadságért. Ezen a napon nemcsak emlékezünk, hanem tanulunk is – a múltból, a példából és az erkölcsi tartásból.
1849. október 6-án tizenhárom magyar honvédtisztet végeztek ki Aradon. Tizenhárom embert, akik különböző nemzetiségűek voltak, de egy közös cél vezérelte őket: a magyar szabadság ügye. Volt közöttük német, szerb, horvát, örmény, osztrák – és mégis mindannyian magyar hazafiakká váltak. Ez a történelmi pillanat tanít meg bennünket arra, hogy a haza nem kizárólag származás kérdése, hanem az elköteleződésé, az áldozatvállalásé és a hité.
Damjanich János, Kiss Ernő, Nagysándor József, Vécsey Károly, Knézić Károly, Lázár Vilmos, Aulich Lajos, Leiningen-Westerburg Károly, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác, Dessewffy Arisztid, Láhner György – ők azok, akiket soha nem felejt el a magyar történelem.
1849 őszén Európa a birodalmi érdekek és a nemzeti törekvések feszültségében élt. A Habsburg Birodalom, amely évszázadokon át uralta Közép-Európát, nem tűrte a magyar önrendelkezés gondolatát. A bécsi udvar számára a magyar szabadságharc nem hősi küzdelem volt, hanem lázadás. És mint minden birodalom, amely a hatalmát féltve reagál, kegyetlenül csapott le azokra, akik a nemzeti függetlenséget merték követelni.
A világosi fegyverletétel után a megtorlás nemcsak katonai, hanem erkölcsi hadjárat is volt. Az aradi vértanúk kivégzése nem csupán a magyar hadsereg vezetőinek megbüntetése volt, hanem szimbolikus üzenet is: a birodalom nem tűri a szabadságot. De éppen ez az üzenet vált az ellenkezőjévé. Mert a tizenhárom honvédtiszt halála nem elrettentett, hanem megerősített bennünket. A vértanúk példája beépült a magyar nemzeti identitásba, és ma is ott él minden hazafias szívben.
Gondoljunk csak bele: Damjanich János, a szerb származású tábornok, aki azt mondta, „a magyar szabadságért harcolok, mert igaz ügy.” Aulich Lajos, osztrák származású honvéd volt, aki a magyar zászló alatt halt meg. És Török Ignác, aki a kivégzése előtt így szólt: „Nemsokára találkozunk az örökkévalóságban.” Ezek az emberek nemcsak katonák voltak, hanem erkölcsi óriások is. A kor, amelyben éltek, a romantika és a forradalmak kora volt – de ők nem a divatot követték, hanem az igazságot.
A 19. század közepén a nemzetek Európa-szerte keresték önazonosságukat. A magyar szabadságharc ebben a keretrendszerben nem elszigetelt esemény volt, hanem része annak a nagy történelmi áramlatnak, amely a népek jogait, a nemzeti kultúrák megőrzését és a keresztény civilizáció védelmét tűzte zászlajára. A magyar vértanúk tehát nemcsak a hazáért, hanem Európa lelkiismeretéért is harcoltak.
Győr városa, történelmi múltjával, polgári hagyományaival és nemzeti elkötelezettségével mindig is méltó módon őrizte ezt az örökséget. Itt, a Rába partján, ahol a magyar történelem számos fejezete íródott, különös súlya van annak, amikor kimondjuk: a vértanúk áldozata nem volt hiábavaló. Mert minden évben, amikor megemlékezünk róluk, újra és újra megerősítjük: Magyarország szabad és független nemzetként akar élni, saját útját járva, saját értékei mentén.
És itt érkezünk el a jelenhez. Mert a történelem nem múzeumi tárgy, hanem élő örökség. Ma, amikor Európa számos országában identitásválság, értékvesztés és politikai zűrzavar uralkodik, nekünk, magyaroknak különösen fontos, hogy megőrizzük azt, amit a vértanúk ránk hagytak: a nemzeti önazonosságot, a keresztény gyökereket, a család és a közösség iránti elkötelezettséget.
A mai világban, ahol sokan relativizálni próbálják a múltat, és eltörölni a nemzeti hagyományokat, nekünk kötelességünk kiállni a magyar érdekekért. Ezért fontos, hogy a magyar kormány következetesen képviseli a nemzeti szuverenitást Brüsszelben, megvédi a határainkat, támogatja a családokat, és nem engedi, hogy idegen érdekek diktálják, hogyan éljünk.
A vértanúk példája ma is aktuális: nem hajoltak meg a birodalmi akarat előtt, nem adták fel a hitüket, és nem mondtak le a hazáról. Nekünk is ilyen tartásra van szükség. Mert a szabadság ma is veszélyben van – csak más formában. És nekünk, győrieknek, magyaroknak, kötelességünk, hogy ne csak emlékezzünk, hanem cselekedjünk is.
Isten áldja az Aradi vértanúk emlékét! Isten áldja Győr városát! Isten áldja Magyarországot!
(Fotó: Facebook/Borsi Róbert)
