Weichinger Károly oktatómunkájának köszönhetjük az elmúlt ötven év kiemelkedő, sikeres és tehetséges építészei nagy részét.
Győr, 1893. október 12. – Budapest, 1982. január 25. Kossuth-díjas magyar építész, egyetemi tanár, a műszaki tudományok doktora.
Már győri diák korában kezdett foglalkozni a magyar népművészettel, a környező falvakban gyűjtött és rajzolt népi építészeti elemeket. Ezeket későbbi munkáiban részben fel is használta. Egyetemi tanulmányait a Budapesti Királyi József Nádor Műegyetemen végezte el 1920-ban. 1921-től 1944-ig az Országos Iparművészeti Iskola, építész tanszékét vezette. Épületszerkezettant, építészeti alaktant és rajzolást, valamint egy általa bevezetett új tárgyat, építészeti akvarellfestést tanított, melyet maga is sikeresen művelt. (A Nemzeti Szalonban volt kiállítása). Ebben az időben két évig a Műegyetemen is tanított. 1945-ben a Budapesti Műszaki Egyetem Városépítési Tanszékének, majd 1946-tól 1969-ig, nyugdíjazásáig, a Középülettervezési Tanszék vezetője. Nyugdíjazása után is aktívan dolgozott és folytatta szakértői tevékenységét.
Weichinger – tanszékvezetői egyetemi tanársága alatt – a maga köré szervezett jó képességű oktatókkal együtt számos tehetséges építészgenerációt nevelt ki. Többek között a Középülettervezési Tanszéken diplomázott Jurcsik Károly, Gulyás Zoltán, Finta József stb., azaz az elmúlt ötven év sikeres és tehetséges építészeinek nagy része. Tudományos tevékenységet is folytatott, ennek tárgya az „esztétikai kategóriák vizsgálata az építőművészeti és mérnöki alkotásban” volt. Tagja volt több nemzetközi bíráló bizottságnak is.
Oktatói és tervezési munkája mellett szakértői és publikációs tevékenységet is folytatott. Iparművészeti és belsőépítészeti munkássága is jelentős volt.
