A napokban több helyen is olvastam, hogy óriási a felháborodás egy dán kézimeccs kapcsán. A többség szerint az edző nemcsak, hogy sportszerűtlenül avatkozott be a végjátékba, hanem még büszkén vállalta azt is, hogy ezt máskor is megtenné.
A helyi szövetség fel van háborodva, büntetés és a szabályok megváltoztatását is kilátásba helyezték – nyilván az idő rövidsége miatt még egyikre sem kerülhetett sor.
Hogy mi történt a Nyköbing és a Köbenhavn meccsén? A Nemzeti Sport összefoglalójában ezt olvashatjuk:
„Dániában ebben az idényben bevezették a korábban más nagyobb eseményeken már látott gombot az időkérések jelzésére, amit az adott csapat stábjából bárki megnyomhat. Ezzel próbált visszaélni a Köbenhavn a Nyköbing elleni idegenbeli meccs hajrájában. A hazai csapat 27–26-ra vezetett fél perccel a vége előtt és birtokolta a labdát, a játékosok már az idővel játszottak, amikor a vendégek fizioterapeutája megnyomta az időkérő gombot. Ha ilyen téves időkérés történik az utolsó 30 másodpercen belül, akkor az ellenfél heteshez jut, míg az „elkövetőnek” fel kell mutatni a kék lapot, a játékvezetők pedig jelentést írnak róla.”
Tehát a győzelemre játszó csapat támadott, a vesztes meg megnyomta a gombot. Ezzel a pillanatnyilag is győzelemre álló csapat hetest dobhatott – amit be is dobtak – ami ha kimarad, van még idő egy támadásra. A trükk nem jött be, 28-26-ra nyert a Nyköbing. A hetest is bedobták és a támadást is kivédekezték.
Azóta megy erről a vita, hogy a sportszerűségnek végül is itt hol van a határa.
Hiszen a szabályok feketén-fehéren leírták, hogy mi fog történni, ugyanakkor azért a hétméteres egy olyan lezárása a történetnek, ami más sportágban is megtalálható. Nem is kell messzire menni, ott van például a kosárlabdáig.
Ott egy szoros meccsen hányszor, de hányszor tapasztalhatjuk azt, hogy a győzelemre álló, de éppen támadó csapat akcióját faulttal villámygorsan megállítja a védekező csapat. És akkor jönnek a büntető dobások. Nem volt mindig így, de aztán a tapasztalatok miatt bevezették: ha a játékvezetők egy faultot szándékosnak látnak, akkor a büntetők után is marad a támadó csapatnál a labda. De hát a legtöbb az pont olyan, hogy tudjuk, hogy szándékos, s közben meg mégse.
Az is igaz, hogy amíg a kosárlabdában a támadóidő korlátokat szab a csapatoknak az időhúzásra, és ott keretek közé szorítja, a kézilabdában ennyire nincs egyértelmű szabály. Azt ugyan mármegváltoztatták, hogy a bíró passzív játékra figyelmeztető felemelt karja után legfeljebb hat passzra van lehetősége a támadó csapatnak, hogy lövéssel fejezze be az akciót, és a passzok számolása szabaddobás és blokkolt lövés után sem kezdődik elölről. De a passzívig el kell jutni.
Ezt nem akarta kivárni a vesztésre álló dán edző, és úgy döntött, hogy a szabályok adta lehetőséggel élve segítőjén keresztül közbeavatkozik. Nyilván nem annyira kirívóan sportszerű módon, mint amikor a Hypo kispadjáról Gunnar Prokop egyszer belépett az induló szélső elé és fizikailag megakasztotta a támadást pár másodperccel a lefújás előtt – hanem a masszőrét megkérte, hogy kérjen időt. Miután nem ők támadtak, nyilván ezt nem tehette volna meg, az ellenfél hetest dobhatott – a szabályok nem teszik lehetővé, hogy hátrafelé végezze el a büntetőt a játékos. Most nem jött be, de ha az ellenfél kihagyja a büntetőt, akár be is jöhetett volna.
Szóval ha a a halogató és időhúzó támadás egy taktikai fegyver, akkor a hibás időkérés nem lehet az? Vagy be kellene vezetni, hogy a büntető után is marad a csapatnál a labda, és akkor ez egy teljesen felesleges húzás innentől kezdve?
Persze ahány sportág, annyi sztori jut eszünkbe, ami hasonlóan ott van a sportszerűség határán. Mi történik akkor, ha pl. a labdarúgó világbajnokságon az egyik csapat simán nyeri az első két meccsét és más biztos csoportgyőztesként lép pályára az utolsó körben – az eredménytől függetlenül. Ha az eddigi cseréiket küldi pályára, és kikap, az őt legyőző jut tovább. Sportszerűtlen pihentetni a legjobbakat és az amúgy válogatott keret más tagjainak lehetőséget adni?
Vagy egy kajak maraton versenyen valaki nem hajlandó tempót diktálni, csak megbújuk rendre a második-harmadik-negyedk pozícióban, mert így 15-30% enegriát meg tud megspórolni, s teszi ezt azért, mert mondujuk az utolsó 200 méteren a sebessége jobb, mint a mezőny többi tagjának. Ha lassítanak a többiek, a saját esélyeiket csökkentik, ha hagyják utazni, a végén maradnak alul. Ez etikátlan vagy taktikus?
És még egy példa. A Forma-1-ben amikor valaki feltartja a mögötte haladókat, de csak finoman, hogy körönként 1-1 mp-cel növelje előnyét az éppen előtte autózó csapattársa. Vét a szabályok ellen, vagy ez egy olyan taktikai fegyver, ami széles körben elfogadott? Tetszettek volna gyorsabbak lenni és megelőzni – mondják sokan. De vajon igazuk van-e?
Egy biztos: az ominózus meccsen győztes Nyköbing edzője, Jakob Larsen hajszál pontosan rátapintott a lényegre. A tréner ugyanis azt mondta: „Nem bízhatunk az emberek jellemében, amikor ilyen fontos az eredményesség, és minden szabálynak feszegetik a határait.”
