Manapság Ikaria népszerű turisztikai célpont, amely homokos strandjairól, festői falvairól és érintetlen természeti tájáról híres. De ez nem mindig volt a paradicsom olyan szelete, mint ma. Ikaria több száz évvel ezelőtt az Égei-tengeri kalózok elsődleges célpontja volt, ezért a helyiek, hogy megvédjék magukat a rajtaütéseiktől, „kalózellenes” otthonokat kezdtek építeni a hegyek mélyén, hogy szigetük lakatlannak tűnjön. Volt, hogy Ikaria teljes lakossága sziklaházakba bújt, amelyek csak akkor vonzották magukra a figyelmet, ha szó szerint beléjük botlottak.
A történelmi feljegyzések szerint a kalózkodás a Kr.e. 1. század óta sújtotta Ikariát és az Égei-tenger más szigeteit, de a dolgok az idő múlásával csak rosszabbodtak. A szigetet a római és a bizánci uralom alatt is megrohanták, és a 14. században, miután a sziget a Genovai Köztársaság részévé vált, a kalózkodás olyannyira elfajult, hogy a helyiek saját kikötőiket rombolták le, hogy megakadályozzák a betöréseket. De ez nem volt elég.
Miután Ikaria beolvadt az Oszmán Birodalomba, a sziget népe úgy döntött, hogy kétségbeesett intézkedéseket tesz. Az oszmánok laza uralma csak arra ösztönözte a kalózokat, hogy megtámadják és lerohanják az olyan szigeteket, mint Ikaria, és a helyieknek nem sok lehetőségük volt kezelni a helyzetet. Vagy megállják a helyüket, és valószínűleg meghalnak, vagy elhagyják ősi otthonukat, és biztonságosabb helyre költöznek. A harmadik lehetőséget választották…
Mivel nem volt igazi remény arra, hogy sikeresen ellenálljanak a kalózmegszállóknak, Ikaria lakossága elhagyta otthonait a sziget partján, és felvándoroltak a hegyekbe. Avatatlan szemnek úgy tűnt, mintha teljesen elhagyták volna a szigetet. Sokan szerény, kőből épült otthonokba költöztek, amelyekből hiányzott a falusi házuk kényelme, de tökéletes álcázást kínáltak.
Ezek a „kalózellenes házak” néven ismert épületek a sziget hegyvidéki tájának természetes jellemzőit vonultatták fel: sziklák, bozót, néhány kiszögellés. Távolabbról – például a tengerről nézve – szinte nem is lehet észrevenni ezeket a lakásokat.
A házak egyszintesek, alacsonyabbak, mint az azt álcázó szikla, még kéményük sincs, nehogy a füst buktassa le őket. A helyiek többnyire éjszaka kommunikáltak, és kerülték a tüzet vagy bármilyen fényforrást, és még kutyát sem tartottak, attól tartva, hogy ugatásuk nem kívánt vendégeket vonz.
Érdekes módon a helyiek által az évszázadok során elszenvedett nehézségek ellenére Ikariát Görögország hosszú életének földjeként ismerik, ahol minden harmadik ember megéli a 90-et is, de sokan a századik születésnapjukat is megünneplik.
