Az Izlandon honos puffinok (magyarul lundák) túlélésében életbevágó, hogy az emberek segítsenek nekik és visszajuttassák őket a vízbe.
Néhány izlandi városban az augusztus végétől szeptember végéig tartó időszak arról szól, hogy a lakók éjszaka lundafiókákat keresnek az utcákon. Oda tévednek be ugyanis a frissen kikelt madarak, mivel a város világítást összekeverik a holdfénnyel. A lundák mindig is ösztönösen követték a holdfényt, ami a fészektől a tengerig vezette őket. Csakhogy az utcai lámpák és a lakások fénye éppen ellenkezőleg, a kolóniáiktól egyre távolabb sodorja őket, így gyakori látvány a házak között bolyongó bébi lundák. Őket ragadják meg a helyiek éjszaka – általában este 9 és hajnali 3 között –, fogadják be őket egy kartondobozban estére, hogy aztán másnap reggel egy sziklaszirtről a tengerbe dobják őket.
Rodrigo Martínez Catalán a Dél-Izlandi Természetkutató Központ kutatási asszisztense az NPR-nek elmondta, hogy az emberi beavatkozás ezúttal megkerülhetetlen. Sőt, egyenesen csodát tett a lundapopulációval. A több, mint 25 évig élő lundák ugyanis egy egész életre választanak társat, és csupán egyetlen tojást raknak le a párzási szezonban. Az izlandi lundák száma az elmúlt harminc évben 70 százalékos csökkenést mutatott, a mutató azonban kezd ismét felfelé ívelni. 2021-re szinte normalizálódott a lunda populáció nagysága, miután abban az évben már 700 ezer fióka született a Westman-szigeteken.
Ez az a része Izlandnak, ahol a legnagyobb csoportja él a madaraknak, illetve ezt a helyet választja a szaporodásra a világ lundáinak 60 százaléka. Sziklák tövébe rakják a fészkeiket, a tojásokat pedig hat hétig keltik. Még ennyi ideig nevelik a fiókákat a szüleik. Ez alatt a kis lunda bébik felnőnek, majd kirepülnek a tengerre, ahol 3-4 évet töltenek, mielőtt visszatérnének a szárazföldre, hogy megalapítsák a saját családjaikat.
Ha valaki megfog egy lundát, arra biztatják a szakemberek, hogy mérje le a súlyát és töltse fel az arra kijelölt weboldalra. Így tartják számon a környéken fellelhető madarak egészségi állapotát. „Nagyon jó érzés ebben részt venni, megmenteni a kis fickókat. És amikor odaviszed a szikla szélére, az az első pillanat, amikor életében először látja az óceánt – mondta Kyana Sue Powers, egy gyakori lundamentő az NPR-nek. – Mindig úgy búcsúzom el tőlük, hogy »Szia, haver, legyen szép életed! Alig várom, hogy újra találkozzunk.«”
