Vannak azok az emberek, akiket bárhova letesznek a világon, pillanatokon belül helyismeretre tesznek szert, egyszerűen a zsigereikben van a tájékozódás, ha egyszer már láttak egy jellegzetes teret, táblát, nevezetességet, be tudják tájolni az irányokat. Ők sosem tévednek el, mindig a jó feljáraton lépnek ki az aluljáróból és ugyanez vonatkozik az autós haladásra is. Fejből tudják, hogy melyik kerülőúton lehet a legrövidebb idő alatt eljutni A-ból B-be, minden egérutat kihasználnak, utasaik pedig sokszor azt sem tudják, hogy még mindig ugyanabban a városban cikáznak.
Utóbbiaknak durva stresszt okoz, ha új helyre kell menniük, többször is megnézik a Google Maps-ben a célállomást, az útvonaltervezés nagyobb barátjuk, mint az e-mail applikáció. De hol van a kutya elásva? Miért van az, hogy egyesek profin feltalálják magukat, míg másoknak az egész életet megkeseríti a tájékozódás?
Nem magunkban kell keresni a hibát, hanem inkább a szülővárosunkban, vagy ott, ahol felnőttünk. A szabályosabb elrendezésű nagyvárosokból származók sokkal rosszabbul találják fel magukat, mert az egyforma, már-már unalmasba hajló városrendezés miatt nem kell tornáztatni az agyukat, míg a bonyolultabb topográfiájú helyekről származók minden helyzetben feltalálják magukat. Például agglomerációban, kisebb falvakban élők fel vannak rá készülve, hogy bekötőutakon, ösvényeken, kerülőkön jutnak el a céljukhoz.
A vizsgálatot egyébként számítógépes játékokkal tesztelték és kiderült az is, hogy a kiszámíthatóbb szerkezetű városból származók (pl: Chicago, New York számozott utcái) a hasonlóan rendezett videójátékokban teljesítenek jól, míg a kisebb és változatosabb térképű városok, falvak, természetközelibb helyek emberei a bonyolultabb játékokban brillíroznak.
