Prof. dr. Neményi Miklós, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Széchenyi István Egyetem Albert Kázmér Mosonmagyaróvári Kar Biológiai Rendszerek és Precíziós Technológiai Tanszék oktatója nemzeti ünnepünk alkalmából Széchenyi-díj tudományos elismerésben részesült.
A professzor Prima díjas is, a 2020-ban megjelent 15 év, 45 Prima díjas EMBER című interjúkötetben készült vele az az interjú, amit az alábbiakban – a szerzők engedélyével – közlünk:
Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap
A megyei Prima díj számomra azért különleges, mert az ember saját pátriájában nehezen tud próféta lenni. Akik javasoltak, azok szerint elismerésre érdemes a munkám: elhitetni a fiatalokkal, hogy kemény munkával „bárhonnan ki lehet jutni a világba”. Ez a legnagyobb dolog, amit elértem, pedig azon a szakmai területen, ahol dolgozom, a legtöbb tudományos hivatkozásom nekem van Magyarországon” – így látja Prof. Dr. Neményi Miklós akadémikus, a mosonmagyaróvári egyetemi kar tanára, a Bécsi Műszaki Egyetem vendégprofesszora.
„A felsőoktatás az egyéniségekről szól… Meg persze a diákokról. A tanárnak, mint a színésznek, nap mint nap alkalmazkodnia kell a „közönséghez” – vallja a professzor.
– Igazodik ehhez?
– Illik! Rövidesen komoly társadalmi változás megy végbe, s ezt a diákok érzik. Nem tudjuk, hogy azoknak a tizenéveseknek, akik öt-nyolc év múlva kikerülnek az iskolapadból, mi lesz a munkájuk. Különböző módon kell rávenni őket, hogy gondolkodjanak el a jövőről. Vissza kell térni az alapokhoz, hogy az eddigieknél mélyebb tudást szerezzenek mind az általános, mind a középiskolában úgy, hogy a korszerű, az életünket rövidesen gyökeresen megváltoztató tendenciákat is megismerjék. Enélkül az innovatív gondolkodás nehezen képzelhető el. Ne feledjük: ahogy Márai írta, a nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap. Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap.
– Milyen társadalmi változásokat prognosztizál?
– Olyanokat, amelyekkel mi is foglalkozunk az agrárium és annak környezetét kutatva. A precíziós módszereket elsőként alkalmaztuk hazánkban. Akár egy-két négyzetméteres területeken is tudunk speciális kezelést alkalmazni. Ma már tovább léptünk, a „dolgok internete” technológiát alkalmazzuk. Itt a bárhol, bármikor keletkezett adatokat össze lehet hasonlítani, elemezni lehet a közöttük lévő összefüggéseket. Alapvetően megváltozik az ökológiai kutatások feltételrendszere, nemcsak a szántóföldre, de annak környezetébe is telepítünk szenzorokat, így egységesen monitorozzuk mindkét ökológiai rendszert. Negyedóránként mondjuk bejön kétszáz adat, amely adatbázishoz a műholdas, drónos és a robotok által rögzített információk adódnak. Ilyen mennyiségű adat feldolgozása csak a mesterséges intelligencia alkalmazásával képzelhető el. Így lesz ez a többi, hasonló tudásháttérhez köthető szakmánál is (orvos, ökológus, környezet- és természetvédő), előtérbe kerül a mesterséges intelligencia. Ezzel nő a döntés hatásfoka.
– Ha így lesz, mivel foglalkozhat majd az ember?
– Ez jó kérdés. Kvalifikált agrármérnökre szükség lesz, hogy kommunikáljon a mesterséges intelligenciával, annak javaslatait elemezni tudja. Szakemberek kellenek az említett rendszer üzemeltetésére és karbantartására is. A szaktanácsadás módszere és tartalma is változni fog. Az ember alkalmazkodó lény, az új körülmények között is meg fogja találni a helyét. Remélem, hogy a felszabaduló idő arra ösztönöz majd, hogy egyre több időt töltsünk a természetben, például kertészkedéssel. Egyszer talán vége lesz a környezetbarát köntösbe bújtatott durva kémiai környezetszennyezésnek.
– Felgyorsítja a kutatások szükségességét a klímaváltozás?
– A mezőgazdaság a klímaváltozásban tíz-tizenöt százalékban játszik szerepet, nyolcvan százalékban a fosszilis energiahordozók felelőssége. Az elmúlt három-négy milliárd év evolúciós fejlődésének hatodik fajkihalási katasztrófáját éljük. Ami az ökológiai kutatásokat illeti, Karinthyra utalnék: az igazságot kellene keresnünk, és nem a magunk igazát. Így ugyanis nem érnek össze az adatok.
– Több megújuló energiára lenne szükség?
– A folyamatosan növekedő fosszilis felhasználás – mely „birodalmakat tart el” – ellentétes érdekeket generál. Akik ennek az előnyeit kihasználják, a következményeit nem nekik kell vállalniuk – például a klímaváltozást. A megújuló energiák aránya globálisan tizenöt-húsz százalék. Az ismert, általánosan elfogadott definíció szerint: "a fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generációk szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációit abban, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket.” Na, a megvalósítással már vannak bajok.
– Kulcskérdés lesz ebben a helyzetben az öntözés?
– Mindig az. Sajnos ebben nagyon le vagyunk maradva. Körülbelül 100 ezer hektáron öntözünk, s 400 ezer hektár elérése a kormányzati cél, de a távolabbra tekintve a 700 ezer hektárt is megfogalmazták. Hazánk azon kevés ország közé tartozik, amely több vizet enged ki, mint amennyi bejön.
– Ebben a környezetben hol látja az óvári egyetemi kar szerepét, jövőjét?
– Leszögezem: elfogult vagyok. A trendeket figyelve a környezettudomány felerősödik. El kell tolni az ismereteket az alkalmazott ökológia és a fenntarthatóság felé. Egyre nagyobb szerepet kap a szenzortechnika, a robotika, az információs és kommunikációs technológia. Győrben a jövőt világszínvonalon alapozták meg a laboratóriumi háttérrel. Támogatnak bennünket, ezt érzékeljük. Köszönet érte!
– Olyan diákokkal találkozik, akik nehezen döntötték el, hol tanuljanak tovább, s mivel Mosonmagyaróvár volt legközelebb, ezt választották?
– Előfordul itt is. A kereskedő ott kezdődik, amikor a vevő nemet mond, az igazi tanár meg ott, amikor látja a hallgató arcán, hogy nem érdekli az egész, és mégis fel tudja kelteni az érdeklődését. Nagy kihívás: sikerül-e megszerettetni velük a szakmát? Persze törekedni kell arra is, hogy értelmiségieket, ne szakbarbárokat képezzünk.
– S itt jön vissza az említett egyéniség.
– Emellett a hallgatóknak elmondjuk: nem árt néhány szemesztert külföldön tölteni, és nem csak a nyelvtanulás miatt. Más ott a tanár-diák kapcsolat. Évekig voltam külföldön vendégprofesszor, tapasztaltam, hogy a diákok viselkedése a tanárt is ösztönzi a jobb teljesítményre.
– A Magyar Tudományos Akadémia tagja: a vezetőváltás után miként látja az akadémia jövőjét?
– Mit jelent az, hogy az akadémia a nemzet tanácsadója? Ezt kellene végre egyszer tisztázni. Vannak dolgok, amiben az akadémiának jobban meg kellene szólalni. Nem kérdés: egy tudományos teljesítménynek nemzetközileg elismert helyeken kell megjelennie. Az viszont már kérdés: hogyan jelentkeznek ezek az újdonságok a nemzet számára, mennyi előnnyel járnak a mindennapi életben? Ezt egyszer a nemzet elkezdi kérdezgetni. Markánsabban kellene bemutatni, hogy szükség van ránk.
– Saját jövőjét miként képzeli az egyetemi karon?
– Hetvenhárom éves vagyok, nekem már nehéz a jövőmről beszélni. Örülök annak, hogy bekapcsolódhattam az angol nyelvű oktatásba. Büszke vagyok arra, hogy a volt tanítványaim, doktoranduszaim itthon is és a nagyvilágban is megállják a helyüket. Már régóta többet tanulok tőlük, mint amit én tudok átadni. Egy akadémikus ismerősöm tartott itt előadásokat. Azt kérte: „ha azt látjátok, hogy már megöregedtem, nem olyan színvonalúak az óráim, szóljatok!” Azt mondtuk: „szólni fogunk. Egyébként nem ma lenne az előadásod, hanem a jövő héten, kár volt ma Budapestről ide fáradnod.” Valahogy így van ez.
