Futótűzként terjed egy írás a legnépszerűbb közösségi oldalon ezzel a címmel. A tanító nem őrmester néven futó oldalt készítő pedagógus írt megható és őszinte gondolatokat az aktuális helyzetről. Aki elolvassa valószínű egyetért abban, hogy nemcsak elgondolkodtató, hanem segít számunkra megérteni azt is, hogy milyen helyzetbe is kerültek a pedagógusok.
Ebben a blogban általában a saját véleményem és írásaim olvashatóak, ez a bejegyzés azonban annyira telitalálatnak éreztem, hogy felvettem a kapcsolatot a szerzővel, és arra kértem, hogy engedélyezze, hogy itt a honlapunkon is megjelenhessen az írása. Így talán még több ember számára válik elérhetővé. Úgy éreztem, hogy ezzel tudunk a legtöbbet adni annak a közösségnek, aki követ bennünket, hogy mi is publikáljuk ezeket a gondolatokat.
Ha ma csak egy valamit olvasna el, én azt gondolom az mindenképpen ez legyen. Köszönjük Szentandrássy Bélának, hogy ilyen nagyszerűen megfogalmazta mindazt, ami valószínű több tízezer kollégáját foglalkoztatja.
A tanító nem őrmester
Látott bárki is óvó nénit, dadát, tanító nénit, hátrébb lépni, ha egy kisgyerek ölelésre tárt karokkal állt elé? Olyat, aki eltolta magától hozzá bújó kis tanítványát, mert akkor mi lesz a másfél méterrel?
Elképzelhető, hogy óvó néni vagy dadus maszkban, gumikesztyűben ül le a gyerekek közé a szőnyegre? Vagy a tanító néni ugyanilyen védőfelszerelésben nyúl a füzet után?
Életszerű, hogy óvó néni vagy dadus csak távolról magyarázza a helyes ceruzafogást? Vagy a tanító néni a kettes farkincáját nem segít azonnal kiigazítani, ha csáléra sikerül?
Magára hagyja-e az óvó néni vagy dadus az orrát ügyetlenül fújó gyermeket, vagy hozzálép és segít neki „beletrombitálni” a zsebkendőbe? A tanító néni el tud-e minden tüsszentés elől időben hajolni?
Látta-e a pedagógusokon kívül más, hogyan viselkednek féléves kihagyás után a gyerekek az óvodában, iskolában? Hallotta-e, milyen szavakat használ egy részük? Tapasztalta-e, sokan mennyire elfelejtettek minden megtanult magatartási formát?
Belelát-e az óvó nénik, tanító nénik napi felkészülésébe bárki is, aki nem családtag? A keserves igyekezetbe, hogy pótolják, ami még ideális körülmények között nevelkedő gyermekek esetében is alig pótolható?
Látja-e bárki is, a titokban hullatott könnyeket, mert nem megy, mert szinte lehetetlen, de mégis meg kell próbálni? Mert nem veszhet el egy generáció?
Átélte-e az óvó néniken, tanító néniken kívül azt az önmarcangoló kétséget, hogy alkalmas-e a hatalmas feladatra? Hogy lesz-e elég ereje, türelme, mosolya?
Adott-e valaki biztatást egy ismerős pedagógusnak? Hogy veled vagyunk és sikerülni fog? Szülőként partner leszek, barátként szurkolok neked, ismerősödként tisztelem, amit csinálsz?
Elgondolkodott-e az, aki írta, azon, hogy „mikor hozza neki a postás a pedagógus fizetését?” Tényleg sajnálta, hogy megkapják rendesen a veszélyhelyzet idején is? ( Ózdon legalább a tanítók, tanárok.)
Belegondolt-e aki sajnálta tőlük a pénzt, hogy ők minden nap több tucat gyermekkel érintkeznek közvetlenül, több százzal pedig közvetve?
A csoportszobában, tanteremben maszk nélkül? Mert úgy nem lehet gyermekekkel foglalkozni, hogy az ember arca el van takarva?
Hogy az óvó nénit, dadus nénit, tanító nénit odahaza a saját családja várja? Férj, gyermek, gyermekek? Akiknek hazaviheti a betegséget? Akiket megbetegíthet úgy, hogy nem is tud róla esetleg, hogy ő maga tette?
Hogy az óvó néninek, dadusnak, tanító néninek is vannak szülei, akikről gondoskodniuk kell? Olyan korúak, akiknél végzetes lehet, a haza hurcolt vírus?
Hogy maguk az óvó nénik, dadák, tanító nénik az életükkel játszanak, nap mint nap? Mert nem tagadják meg a szeretetet a gyermekektől, mert megölelik őket, mert odahajolnak hozzájuk? Mert sokszor anyjuk helyett az anyjuk?
Tudják-e az emberek, mennyire bántó és fájó a hülye viccük, mely szerint „nem szagolni, tanítani?” Akik még mindig mondják, tudják-e, hogy már régen immunisak az óvó nénik, dadák, tanító nénik a szagokra?
Tudják-e, hogy megedződtek és elviselik a bántó szavakat is, a lekicsinylő megjegyzéseket is? Nem a gyerekektől. A gyerekek pontosan tudják, mit tesznek értük az óvó nénik, dadusok, tanító nénik.
És az óvó nénik, dadusok, tanító nénik meg is teszik értük mindazt, amit kell, amit lehet. Ami az erejükből telik. Többet. Minden nap. Újrakezdve. Hittel, reménnyel, szeretettel. Ezekben a nehéz időkben is.
Mert ez a hivatásuk. Az óvó néniknek. A dadusoknak. A tanító néniknek.
Szentandrássy Béla
A tanító nem őrmester nevet viselő oldalt ITT találja ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal, történetekkel, írásokkal.
