Szomorúan olvasom a hírt: elhunyt dr. Maár Róbert, az ETO labdarúgóinak, kézilabdázóinak és a győri kosarasoknak egykori csapatorvosa. Ő is benne volt abban az orvosi teamben, aki a 2013-as focicsapat mellett dolgozott, így neki is szerepe volt abban, hogy a szezon végén harminc év után újra bajnoki címet ünnepelhettünk.
Maár doki, ahogy minden sportorvos, akit én ismertem vidám fickó volt, akire a nap 24 órájában mindig mindenki nyugodtan számíthatott. Sokat adott nekünk, bátorítást, vidámságot – miközben nagyon értette a dolgát. Azt hiszem mi, akik ismertük, mindannyiunknak megvan a saját történetünk Vele kapcsolatban, így emlékét leginkább úgy tudjuk megőrizni, ha azt nem hagyjuk feledésbe merülni.
A mi történetünk 2007. novemberében, egy pénteki napon játszódott.
Az ETO férfi kézilabda csapata a Békés ellen készült az NB I-es mérkőzésére, a csapatok már lassan végeztek a bemelegítéssel, de a csarnokba még nem érkezett meg Dr. Horváth Béla, aki akkoriban a kézisek orvosa volt.
A szabályok értelmében a meccset orvos nélkül nem lehetett elkezdeni, Ő késett, mi pedig fél pecenként hívtuk, de csak kicsengett a telefonja, egyszer sem vette fel.
Kellett egy gyors megoldást keresni, mi lesz, ha tényleg nem ér ide.
Én akkoriban a kézi meccseken, mint hangosbemondó is hergeltem a szurkolókat, így mindjárt javasoltam, hogy mondjuk be, hogy keresünk egy orvost. Az elméletem az volt, ha itt van 300 néző és péket keresnénk biztos van legalább egy, ha meg villanyszerelőt, akkor azt is találnánk, miért ne találnánk orvost is?
De 17:55-kor még az volt a válasz, hogy ne. Inkább telefonáljunk.
Maár Róbertről annyit tudtam, hogy a női kosarasok mellett dolgozott, így gyorsan megszereztem a számát és utol is értem. Ismeretlenül felvázoltam neki a helyzetet, hogy ha 18:30-ig nem tudjuk elkezdeni a meccset, akkor a Békés elviszi a 2 pontot játék nélkül, így gyors megoldás kell – megkérdeztem, hogy tudna-e segíteni. Megnyugtatott, hogy neki fél óra éppen elég, hogy ideérjen, úgyhogy azonnal indul.
Szokás ilyenkor a mentőket is hívni, így valaki őket riasztotta, hogy ha pár perc csúszás lenne, akkor ki tudják-e a csapatot segíteni, végül 18.25-kor megkaptam az engedélyt, hogy bemondjam a mikrofonba, hogy ha van orvos a csarnokba, kérjük jöjjön fel a közvetítőállásba.
Volt orvos, az egyik játékosnak, Székely Pilunak az anyukája is ott ült a nézőtéren.
De mire felért hozzám, már megérkeztek a mentők, befutott Dr. Horváth Béla és vele együtt Dr. Maár Róbert is. Három perc volt még a kezdésig, hirtelen négy orvosunk is volt, így kezdődhetett a játék.
Pár poénos megjegyzés után Béla leült a kispadra, Pilu anyukája a nézőtérre, a mentősök visszavonultak, Robi pedig egy ideig ottmaradt a karzaton. Végre elkezdődhetett a meccs, a srácok szárnyaltak, pillanatok alatt elhúztak az ellenfelüktől. A békésiek hamar időt kértek, ezalatt még bejött hozzám és elköszönt, ötödször is elmondta, hogy semmi baj nincs, örül, hogy játszhat a csapat és ha bármikor szükség van rá ugyanúgy nyugodtan hívjam.
Akkor még nem sejtette, hogy két óra múlva újra találkozunk.
Negyed nyolckor ugyanis az Asszony hívott. Még tartott a félidő – noha az eredeti forgatókönyv szerint már a második játékrész felénél kellett volna lennünk. Ő éppen várandósan, egész pontosan a harmincötödik hétben volt, és azt mondta a nőgyógyásza, hogy ha nem sikerül gyógyszerekkel a vérnyomását rendben tartani, és eléri a 170-et bármely mérésnél, akkor azonnal hívjuk és menjünk a kórházba, mert meg kell indítani a szülést.
A félidő hozta a 170-es vérnyomást. Hívta a dokit, megbeszélték, hogy nyugodtan maradjak a meccs végéig, 9-re úgyis beér, arra legyünk ott mi is.
Miss Zoli még lőtt pár gólt, 12-ig meg se állt, a csapat pedig a legsikeresebb meccsét zárta negyed kilenc felé a Békés ellen, de ahogy bemondtam a végeredményt fél lábbal már a hangstúdión kívül voltam.
Kilencre bent vagyunk a kórházba ahogy kell, jön az orvosunk és mondja: mindjárt kezdhetünk is, már csak egy problémát kell megoldani: miután császáros szülés jön szüksége van még egy orvosra. A biztonság kedvéért két kollégáját is felhívta, amelyik hamarabb ideér azzal kezdünk.
Nem telt el pár perc és megjelent Maár doki.
Ha volt is némi izgalom vagy feszültség azonnal elillant, hiszen nem győzött zrikálni engem, hogy hogy lehet, hogy én egész nap orvost keresek, és mindig őt találom meg.
Azóta is ha találkoztunk, mindig eszünkbe jutott ez a történet. Nekem érthető okból könnyű volt ezt megjegyezni, de valahogy számára is emlékezetes maradt. Jókat nevettünk és soha nem felejtettem el mondani neki: milyen megnyugvás, hogy a telefonszáma ott figyel a mobilomban – bár 14 éve emiatt soha nem kerestem, de tudom, ha kell bárhonnan, bármikor odaér.
És akkor most kit hívjak fel Doki?
