Szeptember 6-án ünnepélyes keretek között tartották a XI. Szakdolgozói Tudományos Kongresszust Siófokon, itt adták át a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) által alapított szakmai díjakat. A kitüntetettek között találjuk Hadarics Marianna főnővért. A Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórház Általános Sebészeti Osztályának főnővérével is készült interjú az 50 Gyógyító csoda című interjúkötetben, ezt a beszélgetést a szerzők engedélyével közöljük.
Az arcukra szinte mindig emlékezünk
A sebészeten volt egy részlegünk,amelyet hivatalosan egynapos sebészetnek neveztek, valójában azért itt is több napig feküdtek a betegeink – leginkább emlő- és endokrinológiai eseteket fogadtunk. Itt töltöttem életem második legszebb szakaszát, külö-
nösen közel állt a szívemhez ez az osztály, az itt dolgozó kollégák és természetesen a betegeink is. Azt el kell mondanom, hogy az édesanyám emlődaganatban halt meg, így különösen mélyen érintett, amikor ilyen betegséggel került hozzánk valaki. Márpedig sokan jöttek. Egyikük egy nagyon fiatal, alig 28 éves anya volt, szegény sorból jött, de tudtuk, hogy a magánélete épp most rendeződött. Kicsi fiát jó ideig egyedül nevelte, az apa sajnos nem bánt jól velük, de ő megismerkedett egy másik férfival és végre igazi család lettek. Ekkor rontott be a betegség az életükbe. A lány – hiszen szinte még az volt – nagyon meg akart gyógyulni, mindent megtett ezért, és mi is biztattuk, hogy sikerülni fog. Több operáció és onkológiai kezelés után, a rekonstrukciós, helyreállító műtéteket is elvégezték rajta, egy ideig jól alakultak a dolgok, ő boldogan számolt be nekünk is, amikor jók voltak az értékei. De sajnos megfordult a helyzet, kiújult a daganata, a csontjaiban áttétek lettek. S mi már nemcsak érte, hanem a kilencéves gyerekéért is aggódunk. Mert egy friss kapcsolatban vajon az élettárs elvállalja-e a kisfiú nevelését, ha az anyát elveszíti a család? Az osztályon többen is anyák voltunk, így különösen megszenvedtük a lány halálát, akit sajnos a rák egyik legagresszívebb típusa támadt meg. Sokáig beszéltünk erről a csupa szív emberről, akinek idő előtt kellett távoznia. És nagyon szurkoltunk a kisfiúnak, hogy az ő élete ne törjön ketté. A szakmánkról szól ez a történet, azért is meséltem el, hiszen érzelmek nélkül mi, ápolók biztosan nem tudnánk jól végezni a munkánkat. De ahogy annak a kisfiúnak, úgy nekünk is új lapot kellett nyitni, mert jönnek újabb betegek, akiknek ugyanúgy szükségük van ránk, ahogy az ő édesanyjának és az enyémnek is volt.
– Szakmailag bizonyára segítség lehetett, hogy pontosan tudta egy emlődaganatos asszonynál, hogy mit érez, hol fájhat, milyen problémákkal kell szembenéznie – hiszen, ahogy mondta, az édesanyjánál sajnos ezt megtapasztalta. De emberileg sokkal nehezebb volt folyton erre emlékeznie, minden betegben meglátni az ő sorsát. Jól sejtem?
– Édesanyám emléke végig elkísért, és neki köszönhetően elsősorban abban tudtam segíteni a betegeinknek, hogy pszichésen hogyan lehet ezt túlélni. Amikor egy betegnek elmondunk valamit és ő ösztönösen tiltakozik, hárít, nem akarja elfogadni, akkor elő szoktam jönni a saját példámmal. Elmondom, hogy nálunk a családban is volt ilyen, és meg lehet esetleg előzni a haj elvesztését, a hányinger leküzdését ezzel és ezzel a módszerrel. Reményt, kapaszkodót jelentenek ilyenkor a segítő szavak, apró érintések. Sokuknál láttam, hogy bár félnek, sikerült őket meggyőzni a kezelésük folytatásáról.
– Ez a betegség hosszú évtizedeken át stigma volt, az asszonyok sokszor a férjük előtt is szégyellték a testükön bekövetkezett változást. Ma már a plasztikai sebészet része a kezelésnek – ez segít az előbb leírt helyzet enyhítésén?
– Régen az emlődaganat a nagymamák betegsége volt és a fáma úgy tartotta, hogy aki több gyermeket szül, tovább szoptat, az kisebb eséllyel lehet emlődaganatos. De ma már egyre fiatalabb korosztállyal találkozunk – ez erősítette fel az igényt a rekonstrukciós műtétekre.
– Amikor a történetben említett lányhoz hasonló fiatal beteggel találkozik, nem tud az ember kívül helyezkedni azon, hogy „úristen, ő a lányom lehetne”.
– Mi sem tudtunk. Ez a részlegünk öt ápolóval működött folyamatosan, adta magát, hogy a megrázó helyzeteket mindig megbeszéltük. De természetesen a jó dolgokon is osztoztunk, ahogy egymás születés- és névnapját is ünnepeltük. A betegek visszajárnak kontrollra az ambulanciára, így pár évig látjuk életük alakulását. De jóval tovább emlékszünk rájuk.
– Mert a betegek odajönnek az utcán, ha meglátják? Az gondolnánk, hogy felejtenék életük vélhetően legdrámaibb szakaszát, s kerülik ezt a találkozást.
– Érdekes, mert odajönnek. Majd mindenki megkérdezi azt is: „Emlékszik rám, nővérke?” Az arcukra szinte mindig emlékezünk.
– Néhány nap alatt ki lehet alakítani bizalmi kapcsolatot egy másik emberrel?
– Igen. És épp a betegségből kifolyólag. Ez ugyanis olyan intim szférát érint, amit otthon talán nem is volt kivel megbeszélni. Velünk viszont lehetett. Nyilván a kiszolgáltatottság, a félelem is szerepet játszott ebben, de a pácienseink sokkal nyitottabbak voltak, mint más osztályokon. Ez a részlegen dolgozó kis létszámnak, a családias hangulatnak is betudható volt. Amikor pedig visszatértek – akár csak azért, mert túljutottak a kezelésen, jól vannak – nekünk ugyanolyan fontos volt a találkozás, mint nekik.
– Most a sebészeten vezető ápoló, itt más habitusra van szükség?
– Bizonyos szempontból nyilván, az a fajta intimitás, amiről beszéltem, talán kevésbé van jelen, de az empátia nem veszhet el. Egy betegnek joga van tudni, hogy mi történik majd vele, de ha rákérdez a kilátásaira, márpedig van, aki ezt tőlünk kérdezi meg, nem mi válaszolunk. Ez orvosi kompetencia. Egyet adhatunk – pontosabban soha nem vehetjük el – ez pedig a remény. A betegek, látjuk nap mit nap, a végsőkig bizakodóak.
– Régen úgy tartották, leginkább az idősebb betegek, hogy „a kórházba meghalni visznek be”. Biztos, most is hallanak ilyet, ilyenkor a nővéreken a sor?
– Hát igen. A sebészet ráadásul a gyógyászatnak az az ága, ahová azért jönnek a betegek, mert amit máshogyan már nem lehet meggyógyítani, itt majd igen.
– Arra a kiszolgáltatottságra, amelyet egy kórházi ágyon fekve érzünk, nem lehet felkészülni. Mit tehet egy ápoló, hogy erre ne a rémálmainkban emlékezzünk?
– Nagyon sokat. A legfontosabb a kommunikáció. Ha tudja a beteg, hogy mi vár rá, akkor fel tud készülni lélekben is. Nekünk is könnyebb vele így együtt dolgozni.
– A történet elején azt mondta, hogy ez az időszak volt pályája második legszebb szakasza. Muszáj megkérdeznem, hogy melyik volt a legszebb?
– Az 1988-tól 2009-ig tartó időszakomat tekintem a fénykoromnak. Akkor gyakorlati oktató voltam, még nem főnővérként, hanem egészségügyi szakoktatóként. Tan-
kórtermi rendszerben folyt a gyakorlati oktatás, amelyekben egyszerre tizenkét beteget láttunk el. A hallgatók az alapápolástól a szakápolásig minden lépést gyakorolhattak. Érdekes és sokszor megható volt látni, hogy a betegek is milyen közel engedik magukhoz a tanulókat, mennyire meg tudnak bízni bennük.
– Ha valamiért úgy hozná a sors, hogy az emlősebészeti osztályt visszaállítanák és önre is számítanának, visszamenne?
– Igen. Bármikor. Megoldanám a mostani munkám mellett, ahogy régen is.
A kötet 50 interjút tartalmaz a Petz-kórház orvosaival és nővéreivel, a könyv jelenleg is kapható Győrben a Petz-kórház újságos standjánál (C2 földszint), illetve a Lokálpatrióta könyvesboltban (Baross út, könyvtár épülete).
