Síugrás – hogyan nézzük a versenyeket a TV-ben?

Be kell, hogy lássam, nincs nagy rajongótábora itthon a síugrásnak, pedig  nagyon érdekes, izgalmas és a végeredmény szempontjából sokszor kiszámíthatatlan itt minden verseny. Így aki nem kimondottan egy-egy nemzet vagy sportoló kedvéért ül le a TV elé, annak biztos, hogy tetszik az, hogy itt előre nem lehet tudni a végeredményt, mint sok más sportágban.

Győrben nekünk ugyan van egy síugrósáncunk, itt azonban aligha rendezünk versenyt. De azért teszek most egy kísérletet, hátha egy-két új rajongója lesz a sportágnak, hétvégén ugyanis már elrajtol az idei Világ Kupa szezon. Hogyan nézzünk tehát egy síugróversenyt a TV-ben?

Kezdjük a legfontosabbal: ez nem egy távolugró verseny. Vagyis nem az a lényeg, hogy ki tud hétről hétre a legmesszebbre ugrani, hiszen a sánc alján elhelyezkedő lejtő nem is teszi lehetővé, hogy újabb és újabb csúcsok szülessenek. Itt az a cél, hogy az adott körülmények között kiderüljön, hogy aznap ki a legjobb – ennek a legnagyobb része egy hosszú ugrás, de ez önmagában nem elég.

Ahhoz, hogy izgalmas és érdekes versenyt lássunk, nagy szerepe van a zsűrinek. Ők határozzák meg ugyanis az elugrási pozíciókat, azaz azt, hogy a sáncon milyen magasságról induljanak a versenyzők. Ehhez a pálya számtalan pontján mérik az aktuális szelet és figyelik az előrejelzéseket is. A cél ugyanis az, hogy a legjobbak az úgynevezett kalkulációs pont és a zsűritávolság közé érkezzenek. Ha ugyanis túlszárnyalják azt, akkor már kevésbé biztonságos zónában landolnak. És hát ugye síugrásról, nem pedig bázisugrásról beszélünk, vagyis nem becsapódni kell a sportolónak, hanem szépen tovább siklani. De miután a versenyzők és a közönség is azt szereti, ha szép hosszúak az ugrások, ezért az se jó, ha túl hamar landolnak a sportolók, lehetőség szerint tehát a K pontot a versenyzők több, mint felének jó lenne túlugrani.

A Világ Kupa sorozatban a legtöbb sánc nagysánc, ezekről 130-140 métereket szoktak ugrani a legjobbak egy jól megválasztott indulási pozícióból. Néhány alkalommal rendeznek versenyt normál sáncon, itt 100 méter körüli ugrásokkal lehet nyerni – én ezeket szeretem a legjobban, mert itt jön ki a leginkább a technikai különbség és ezt befolyásolja talán legkevésbé a szél. És vannak sírepülő versenyek, ahol láttunk már 250 méter feletti eredményeket is.

Amikor síugrásról beszélünk a legnehezebb mindig azt elmagyarázni, hogy milyen szempontok alapján számítják ki a végeredményt. Ezt ugyanis 4 tényező is befolyásolja.

1. Az első és legfontosabb az ugrás hossza. Minden sáncnak van egy már említett kalkulációs pontja, ez a nagysáncoknál 120 méter. Aki éppen a K ponton landol, az kerek 60 ponttal gazdagodik. Innentől kezdve fél méterenként 0.9 pont jön hozzá egy hosszabb ugrás esetén, illetve ugyanennyi jön le, egy rövidebb ugrásnál. Tehát pl. egy 130 méteres ugrás 60.0+18.0=78.0 pontot ér, egy 118.5 méteres pedig 60.0-2.7=57.3 pontot jelent.
2. A versenyzők stíluspontokat is kapnak, ennek legfőbb indoka a biztonság. A cél ugyanis az, hogy a jövő héten is legyen verseny, így nem baj, ha a megfelelő időben kiáll az ugrásból a síugró és földet ér. Hogy mit figyelnek a bírók? Szilárdan álltak-e a lécek repülés közben, jó volt-e az egyensúly, megfelelő volt-e a testtartás és a landolásnál nem maradt-e el az úgynevezett telemark pozíció – ezekre mind kíváncsiak. Utóbbi azt jelenti, hogy a síelőknek úgy kell landolniuk, hogy a az egyik lábuk a másik előtt kell, hogy legyen, amelyik pedig hátul marad, annak a térdét be kell hajlítani – vagyis mintha az ugró a vívó támadóállást venné fel. Ha ez elmarad, lehet egy picivel messzebb landolni, ugyanakkor kockázatosabb is az. Az öt bíró egyenként 20-20 pontot adhat, a legnagyobb és a legkisebb érték kiesik, így itt maximum 60 pont szerezhető. Akinél a telemark elmarad, máris 2-2 pontot mindenkinél bukik, ő tehát 54 pontot szerezhet maximum. Azt mondják, így 2-3 méterrel ugyan messzebb lehet ugrani, de az ezért kapott 4-5 távolsági pont ugye kevesebb, mint az elvesztett 6 stíluspont, tehát jobb a tiszta minőségi ugrás.
3. Az előbb említett két tényező mellett két korrekciós pont is hozzájárul a végeredményhez. Az első a belülő kompenzáció. Abban az esetben, ha minden síugró ugyanarról a pontról indul, ez természetesen nulla, ha viszont a szél, vagy bármi más miatt a zsűrinek növelni, vagy csökkenteni kell a leiskló rész hosszát, akkor mindjárt más sebességgel érkeznek meg az elugrási ponthoz a versenyző. Márpedig a sebesség nagyon fontos, így ha magasabbról indulnak a versenyzők, akkor levonnak tőlük, ha pedig alacsonyabb pontról, akkor hozzáadnak az értékekhez. Ez sánconként változó, a legtöbbször 3.6 pont egy-egy beülő módosítás.
4. A legizgalmasabb és a legnagyobb kihívás a szélmérés. Régen, ha jelentősen megváltozott a szél, egyszerűen törtölték a sorozatot és előröl kezdtek mindent – ma ilyen probléma nincsen, bár túl nagy szélben azért most sem lehet ugrani. A lényeg, hogy a pálya több pontján mérik a szél értékét, irányát, és ezt megfelelően súlyozva egy képlet segítségével pontokra váltják. Ha nagy a szembeszél, akár 10-20 pontot is levonhatnak a versenyzőtől, ha pedig nagy a hátszél, akkor 10-20 pontot is kaphat. Egy jó pillanatban érkező széllökés métereket javíthat vagy ronthat az ugráson. A legjobbak persze azok a versenyek, ahol a szélérték közel azonos minden ugrónál, így valóban hasonlóak a feltételek – ami azért egy 2 órás szabadtéri rendezvény esetén csak a szerencsén múlik.

A TV közvetítésben sokszor látjuk az egyes zónákban az aktuális szélerősséget – sőt piros STOP jel jelzi, ha valahol olyan erős a szél, hogy az ugró nem kezdheti meg a startot – emellett különösen a német TV-s kollégáknak köszönhetően az elugrás pillanatát is a szuperlassítás mellett magyarázó ábrákkal látják el, így megtudhatjuk azt is, hogy a kívánatos kb. 140 fokos térdszögekhez képest a versenyző testtartása milyen volt – vagyis pontos, korai vagy elkésett ugrásokról beszélünk. Érdekes figyelni azt is, hogy mennyire más technikával dolgoznak egyes versenyzők, és hogy akár ugyanolyan messze el lehet ugrani egy emelkedőbb és egy laposabb indulási magassággal – a sportolók egyébként az ugrás nagyobb részében olyan 6-8 méterrel vannak a talaj fölött, és a nagysáncon jellemzően 90, a sírepülősáncon pedig 100 km/h-s sebességre gyorsulnak fel az elugrás pillanatáig.

Pontokban ugyan nem jelentkezik, de bármily meglepő: az ugrónak egyébként a testsúlyuk sem elhanyagolható. A versenyzők ugyanis csak a szabályokban rögzített testtömegindexhez viszonyítva választhatnak lécet – illetve egészen pontosan a lécek hossza a versenyző magasságának a 145%-át semmiképpen sem haladhatja meg. A viszont gondolom nem szorul magyarázatra, hogy a ha ugyanaz a versenyző akár egy 10 cm-re hosszabb léccel is ugorhat, akkor elég valószínű, hogy hosszabb lesz az ugrása.

Ennyi információval már tökéletesen érthető lesz egy verseny, ahol többnyire 2 sorozat után alakul ki a végeredmény. A kvalifikációt követően síugrásban 50, sírepülésben 40 versenyző jut be a döntőbe, a második sorozatra pedig harmincan maradnak, közülük kerül ki a győztes.

A lengyel, a japán, az osztrák, a német, a szlovén és a norvég csapat az utóbbi években egyaránt erős volt, emellett egy-egy cseh vagy orosz ugró néhányszor odaért a dobogóra, és más nemzetek versenyzői is érnek el azért érnek el TOP30-as helyezéseket. A Világ Kupa sorozat legérdekesebb állomása a Négysáncverseny, karácsony után néhány nappal Oberstdorfban ugranak a sportolók, majd újév napján Garmisch-Partenkirchenben. Aztán Németországból Ausztriába jönnek, hogy előbb Innsbruckban, majd Bischofshofenben is teljesítsék a 2-2 sorozatot, így az nyer a végén, aki a nyolc ugrás után a legtöbb pontot szerzi.

Ha valaki útnak indulna, Lengyelországban nagyszerű hangulatú versenyek vannak és többnyire nem kell törölni a versenynapokat az előre nem várt erős szél miatt. A pontos versenynaptár és az eredmények követhetőek itt. A TV-ben pedig az Eurosport közvetítésében lehet nézni élőben az eseményeket.