Hétfőn csak a harmadik órára küldjük suliba a gyerekeket!

Megjelent a Krétában az üzenet, hogy hétfőn sztrájkolnak a pedagógusok. Engem, mint szülőt arról tájékoztatnak, hogy délelőtt 10-ig a sztrájkoló tanárok nem végeznek oktató-nevelő munkát. Hogy pontosan hányan vannak és hogy érinti-e az osztályunkat az nem derül ki, az viszont le lett írva, hogy akik nem vesznek részt a sztrájkban ők természetesen órarend szerint tanítanak. Az iskolák pedig elégséges szolgáltatás keretében még a gyerekek felügyeletéről is gondoskodnak. Ez így van rendben, hiszen a dolgozónak joga van sztrájkolni – és persze aki nem sztrájkol, neki joga a sztrájk idején dolgozni. 

A szöveg hangvételét és kicsengését – nincs itt semmi komoly probléma, lesz aki nem tanít két órát, de számomra nem kell, hogy ez kellemetlen legyen, hozzam csak be  suliba a gyereket – ahhoz tudnám hasonlítani, mintha ebédre a rántott húshoz ma nem tudnának ugyan krumpli köretet adni, de ne aggódjak, mert van rizs, sőt még csemege uborka is.

Ekkor értettem meg, hogy ez az a pillanat, amikor nekünk mindannyiunknak, akiknek iskolás korú gyermekünk van, ki kell állnunk a saját tanáraink mellett és semmiképpen nem szabad elküldeni a gyerekünket hétfőn az első két órára. 

Miért gondolom ezt?

  • Mert én nem akarom, hogy az iskolák gyerekmegörzőként működjenek. 
  • És azt sem akarom, hogy a tanárok gyermekfelügyelőként őrizzék őket.

Azt szeretném, ha ott inspiráló és érdekes tartalmakkal ismerkednének, tanuljanak meg egyedül és kisebb-nagyobb csapatokban együttműködve feladatokat megoldani – ha lehet kreatívan, a régi és az új módszerek alkalmazásával. Példákat, amiket követni fog – és persze az is kell, hogy legyenek negatív tapasztalatai, olykor az ér a legtöbbet.

Ebben a folyamatban a tanár nekem partner, ő ugyanis nem egy akármilyen munkát végez. Ő az egyik mentora az én gyerekemnek. 

Az ő iskolai és az én otthoni nevelésem ráadásul kiegészíti egymást, nem mutathatunk egyoldalúan a másikra, hogy Te rontottad el: egymásra vagyunk utalva.

Közös céljaink miatt a gyerekemnek is tudnia kell: az ő tanárainak a sorsa számomra is fontos, így ha személyes példamutatás is kell egy probléma megoldásához, nem dughatom a homokba a fejemet. Vegyük észre, hogy most ránk is szüksége van!

A segítség első lépése ráadásul nagyon egyszerű: a gyermek hétfőn otthon marad és nem megy be az első két órára, mert ezzel támogatjuk a tanárokat. Ilyen egyszerű.

Hogy ez számomra esetleg nehézséget okozhat?

Nagyobb gyerekeknél nyilván ez nem probléma, de alighanem vagyunk annyian szülők, hogy ha kell, akkor a kisebbeknél tudunk vigyázni egymás gyermekére. Segítsük ki egymást is! Hiszen ha valakinek lerobban a kocsija és el kellene hozni az edzésről a csemetét, akkor is mindig jön a segítség nem? Apró szervezés, és még mindig több, mint 48 óránk van arra, hogy  kitaláljuk mi legyen.

Már most több olyan iskoláról hallok, ahol 100%-ban sztrájkolni fognak. A tanárok, most úgy tűnik nagy létszámban összefogtak, a kérdés, hogy mi szülők képesek vagyunk ugyanerre? 

Nekünk is érdekünk, hogy elkezdődjön egy érdemi párbeszéd a pedagógus társadalom jövőjéről. Ha jó irányba tartunk, észre fogjuk venni – nekem legalábbis van ehhez egy tökéletes módszerem. 

Ha ugyanis megkérdezzük a gyerekeket, hogy ki szeretné ugyanazt a foglalkozást majd magának, mint az anyukája vagy az apukája, nos azok, akik boldogan élnek és jól érzik magukat a bőrükben, ott a gyerekek nagy arányban mondják a szülők foglalkozását. Kérdezzünk csak meg pár barátunkat, akinek van tanár a szülei között, hogy milyen pályára készül? 

Vajon a most érettségiző pedagógus csemeték közül hányan készülnek Tanárképző Főiskolára? 

Ha javulnak a feltételek, ezen az arányon azonnal látni fogjuk. 

Ehhez első lépésként csak annyit kell tennünk, hogy a gyermekünket hétfőn a harmadik órára küldjük csak be az iskolába.

Apró, de fontos üzenet lenne.