Ablakon kiadott étel helyett svédasztalos étkeztetést, egyetlen menü helyett szélesebb kínálatot vezetne be a hazai menzákon a Közétkeztetők és Élelmezésvezetők Országos Szövetsége.
Háromszor is elolvastam a Magyar Nemzetben megjelent írás első mondatát, hogy tényleg azt írták-e le, és tényleg. A cikket érdemes végig olvasni, mert két komoly problémára is rávilágít:
"A kormányzat 2014-ben forradalmi szabályozást vezetett be a területen, amelynek szándéka az volt, hogy a közétkeztetés a népegészségügyi prevenció egyik zászlóshajója legyen. A gyermekétkeztetésben szigorú szabályokat vezettek be, ami az egyes korosztályoknak adható ételekre és azok gyakoriságára vonatkozik. Ugyanakkor ahelyett, hogy a gyermekek széles körben egészséges, tápláló ételhez jutnának, a valóság az, hogy egyre többen morzsolódnak le a rendszerből."
Zoltai Anna, a szövetség elnöke ezen kívül egy pár éve készült felmérésről is beszélt:
"A gyerekeknek egészen egyszerűen nincs idejük enni. Van, ahol 15 perc, de van, ahol csak nettó tíz perc jut arra, hogy a tanuló elfogyassza az ebédjét. Az időhiány következményeként sok esetben a levest például már el sem viszik a gyerekek, hiszen egy tányér forró leves kényelmes elfogyasztásához időre van szükség."
Mint a legtöbben, én is a menzán ettem, már elsős koromtól kezdve.
Érdekes módon azért a legtöbb nap nem haltam éhen, ami kisebb csoda, hiszen én egy nagyon válogatós gyerek voltam – vagyok. Próbálkoztak a menzán is, hogy megkedveljek mindenféle ételeket, de velem lyukra futottak. Ez a szigorú szabályozás, hogy milyen gyakorisággal és mit egyen a gyerek nálam egyáltalán nem működött, én igyekeztem mindig ugyanazt enni.
Egy idő után, amikor már nagyobbak lettünk el is indult a cserekereskedelem. Mindent bedobtunk a közösbe, nem az volt a lényeg, hogy aznap kapjak érte valamit, egyszer én adtam, más alkalommal én kaptam. Ha pl. mákos tészta volt, mindig legalább 3 tányér volt előttem. Imádtam azokat a napokat.
Mert azért minden héten vittük az aluminium ÜVV-s tálcákon a számunkra ehetetlenebbnél ehetetlenebb ételeket is. Én a sóskától már a sorban állva szinte rosszul lettem, a frankfurti levesből ha szerencsém volt mindig ki tudtam pecázni 8-10 virsli karikát, a székelykáposzta az érintetlenül ment vissza, azt még cserélni se nagyon lehetett, ahogy a tízórainál is a körözöttes zsemlét sem.
És ami még állandó volt: paradicsomos káposzta vagy megymártásos sült hús, amikor ünneplő ruhába kellett menni. …A többit mindenki sejtheti.
Így ment ez 12 éven át, mígnem beköszönt a jóvilág.
A főiskolán nálunk tényleg volt választék. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy én kb. 5 féle kaját ettem egy év alatt. Valószínű ekkor tudatosult bennem, hogy számomra az étel üzemanyag, és nem a változatosságot igénylem, hanem hogy finom legyen.
A rendszer úgy nézett ki, hogy szépen felpakoltunk mindent a tálcánkra, amit megkívántunk, aztán a végén kifizettük az árát. Nem volt menü, úgy legóztuk össze, ahogy éppen akartuk.
A keddeket azért vártam, mert kivétel nélkül mindig akkor volt paradicsomleves betűtésztával. Abból eleve dupla adagot kértem, meg hozzá 3 adag tejberizst. Szerdán volt mákos tészta, abból is fordultam párszor.
A hét többi napján rántott hús volt a menüm – krumplival vagy rizzsel, attól függően, hogy 1 óra előtt odaértünk-e a menzára vagy nem. Tudtuk, hogy aki nem megy időben, az már nem tud választani, hát néha késtünk az óráról, mert a rántott húsról olyan könnyen nem mond le az ember.
Az ötödik étel, ami a hasamba került az mindig a hónap végén volt, amikor már elfogyott az ösztöndíjam és a munkáért járó fizetésem is. Na ekkor vagy letakartuk az ételeket és a legolcsóbbakat kértük lesz, ami lesz – vagy előjöttek a varázslatok. A fél adagot hívták zónának, és mert jóban voltunk a konyhásokkal kérhettünk a rizsre pörkölt helyet szaftot is – azért még fizetni sem kellett. Ilyenkor ettünk levest, vagy egy almát, néha a sütemény jól nézett ki akkor azt is. Zóna rizs szafttal, levessel és almával az kb. harmad annyiba került, mint a sült krumpli a rántott hússal.
Mi történt volna, ha már általános iskolában ilyen, vagy ehhez hasonló svédasztalos rendszerben kajálunk?
Nos ez elsőre szinte elképzelhetetlen, hiszen ahová én jártam, ott egy évfolyamban 6 osztály volt, sőt az egyikben még gések is voltak. Átlag harminc fővel számolva azt azt jelenti, hogy 800 alsós és ugyanannyi felsős akart enni – nem túl nagy időeltolódással. Azon a pici helyen, ahol alig várták, hogy végezz, mert már ültek volna a helyedre, mintha a rendszer direkt belekalkulálta volna, hogy kellenek az ehetetlen kaják, hogy pörögjön a sor.
A jelenlegi ételválasztékot leginkább leírva vagy a gyerekek beszámolójából ismerem. Túl nagy változást nem látok, így aki hozzám hasonlóan válogatós, az pontosan tudja, ha nem megy oda a rajt pillanatában, és nem vesz az első 20% között az asztalról, akkor neki nem jut aznap olyan étel, amit igazán szeret.
Az iskolában viszont nem akkor megy valaki ebédelni, amikor akar, hanem amikor éppen vége az órájának. Na ha most akkor valaki elkezd hosszasan válogatni, hát jól megnyúlik a sor. Ráadásul ami finom, az a suli felének-kétharmadának aligha maradna.
Aki nem tud lemenni az ötödik óra után, annak marad a frankfurti leves meg a tarhonyáshús mócsingosabb része. A milánói makaróni már rég elfogyott.
A beszámoló szerint ugyanakkor a kísérletek bíztatóak. Én ezt fenntartással fogadom.
Ezt ugyanis csak úgy tartom hihetőnek, ha azt is elkezdték figyelembe venni, hogy mit szeretnek a gyerekek és mit nem – így változtattak a menübe kerülő ételeken is. Mert ha egy gyerek folyamatosan úgy jön haza az iskolából, hogy éhes, akkor ne csodálkozzunk, hogy egyre több szülő inkább más megoldást választ.
Ha svédasztalos rendszer kell, hogy több finom étel kerüljön a menzára, én annak is örülni tudok.
Akkor még jobban kiderülhet, hogy mi az, amit teljesen feleslegesen főznek meg hatalmas mennyiségben.
Bár szerintem ezt a konyhások már most is pontosan tudják.
