„Szakmunkásként építhetné a szocialista jövőt” – így lobbiztak enyhébb büntetésért egy gyilkos tárgyalásán a Kádár-kori Magyarországon. Gyilkosságra lehet gyilkosság a válasz? Válhat-e gyilkossá az állam szemet szemért alapon? Hogyan ölnek a nők? Dulai Péter bűntörténész adott interjút a Győri Híreknek.
– Amiért halál járt című könyvében olyan gyilkosságokat jár körül, amelyek elkövetői halálbüntetést kaptak és ki is végezték őket. A megyénkhez is kapcsolódik egy eset, a Péren 1985-ben történt kettős gyilkosság. Rumi Bélát a helyiek zűrös figuraként ismerték, aki iszákos agglegényként szemet vetett egy családos asszonyra. Ez lett később a nő és a férje veszte is.
– A közelmúltban a győri könyvbemutatómon ezt az esetet is körüljártuk, ráadásul részt vett az eseményen az a bíró, aki a halálos ítéletet kimondta. Nagy Zoltán az akkori Megyei Bíróság Tanácselnökeként döntött Rumi sorsáról: még ennyi idő elteltével is azt láttam, megrázó számára erről beszélni. Abban az időben egyébként törvény írta elő, hogy a kivégzésen is részt kell vennie. Ítéletet mondani egy ember életéről, ott lenni a halálakor megrendítő.
A péri Rumi Béla egész napos vedelés után döntött úgy, hogy megöli azt a nőt, akit évekkel korábban egy helyi bálon szúrt ki magának. Rózsikához, a kétgyermekes családos asszonyhoz fűződő érzései plátóiak voltak, amit a kihallgatások is megerősítettek, az asszony nem viszonozta Rumi érzéseit, sőt nem is kommunikáltak egymással. A férfi addig hergelte magát, míg 1985. november 8-án este késsel indult el kiszemeltje házához. Kintről felkapcsolta a villanyt több alkalommal, ezzel kicsalogatta a házból a nőt és a férjét, majd a késsel megölte őket. A gyerekeik életét az mentette meg, hogy ők a házban maradtak.
– Főleg annak fényében, hogy Nagy Zoltán hajlott az enyhébb ítélet felé, amennyiben Rumiban látja a megbánást. Nem látta.
– Igen. Rumi a fogát fájlalta és a börtönkosztra panaszkodott.
– A könyvben leírja, az ítélet meghozatalakor Rumi összeomlott, azt kiabálva „de hát én jó kisfiú voltam”.
– Az iratok alapján nekem úgy tűnik, hogy anya pici fia volt, aki képtelen a tetteiért vállalni a felelősséget, mindenki hibás, csak ő nem. Ezért döntött Nagy Zoltán sok vívódás után a halálos ítélet mellett: ha Rumi magára vállalja a felelősséget és megbánást mutat, talán enyhébb büntetést kapott volna.
– Könyvében a Kádár-kori Magyarország utolsó kivégzettjeinek történetét járja körül. 19, kivégzéssel járó, súlyos bűneset. Melyiket emelné ki a sorból?
– Kettőt is. Az egyik a már említett Rumi Béláé, a gyilkosság színes fotói nagyon megrendítőek. A másik egy pécsi eset, ahol egy kislány gyilkosát hónapokig keresték a rendőrök. Nyéki Oszkár ügyének iratanyaga emiatt rendkívül terjedelmes, ezért nem csak az akkori rendőrségnek volt hatalmas szakmai kihívás elfogni a gyilkost, hanem nekem is komoly megpróbáltatás volt feldolgozni a büntetőiratokat.
– Korábban írt arról, hogy személyes motivációja is volt annak, hogy ilyen témák feldolgozása felé fordult. Ez egyfajta öngyógyítás, terápia?
– Tízéves koromban a családban gyilkosság történt. Egészen biztosan hatással volt ez arra, hogy az élet elleni bűncselekmények felé fordultam, de ezen még sosem gondolkodtam, hogy terápia lenne számomra. Az egészen biztos, hogy azokról az esetekről, amelyekről írok, rajtam kívül senki nem ír. A levéltárakban a gyilkosságok lezárása óta senki nem vette elő ezeket az aktákat. Meg kell, hogy írjam ezeket a történeteket, mert még élnek azok az embereket, akiknek van személyes emléke. Az a misszióm, hogy ne merüljenek feledésbe.
– 1990-ben törölték el Magyarországon a halálbüntetést, munkája során tehát ennél az időpontnál régebbi eseteket dolgoz fel. Milyen munkamódszerrel dolgozik?
– Korabeli újságcikkekből, levéltári anyagokból és rendőrségi aktákból dolgozom. Az újságcikkek sokszor olyan hangulati elemeket adnak hozzá, amik árnyalják a nagy egészet. Például hogyan viselkedtek a tárgyaláson az elkövetők. További nagy segítségemre van a Facebook: mindig megfuttatom a témát, abban bízva, hogy találok olyan embert, akinek van személyes kötődése az esethez.
– Hozzátartozók szoktak Önnél jelentkezni?
– Igen, előfordult többször. Sokan örülnek, hogy valaki foglalkozik a tragédiájukkal, de olyan is van, aki nem örül. Értem és megértem a motivációjukat, és igyekszem kompromisszumra jutni, például nem írom le a vezetéknevét az elkövetőnek, csak rövidítve. Olyan nem fordult elő, hogy releváns információról mondtam volna le egy hozzátartozó kérése miatt.
– A fent említett újságcikkek némelyike a könyvében is helyet kapott. A hatvanas években íródott cikkek érdekessége, hogy a súlyos témák feldolgozása során is kiemelt helyet kapott az ideológia. Egy esetben azzal próbáltak enyhébb büntetésért lobbizni, hogy az elkövető szakmunkásként tovább építhetné a szocialista jövőt, amennyiben megkegyelmez neki a bíróság.
– Igen, ez főként a hatvanas évekre volt jellemző, a későbbiekben inkább a tárgyalásokon zajló események kaptak helyet a cikkekben.
– Bűntörténészként hivatkozik magára. Ítélkezés nélkül ír a felkavaró esetekről, afféle krónikásként mutatja be az eseményeket.
– Igen, az a célom, hogy mindent megtudjak és tényszerűen közöljek. Ebbe nem fér bele az, hogy személyes érzelmet vigyek bele. Mindent megtudni pedig inkább nemes cél, nem lehet mindig minden információt kikutatni, de maga a cél elengedhetetlen ehhez a munkához.
– Ennyi történettel és kivégzéssel lezárt élettel a háta mögött tud véleményt formálni: a halálbüntetés pártján áll vagy ellene?
Nem állok egyik párton sem. Morális, politikai és jogi kérdés ez: ölhet-e az állam? Lehet-e egy gyilkosságra gyilkosság a válasz?
– Mit gondol, kiből lesz gyilkos?
– Közhely, de a nehéz, traumákkal terhelt gyerekkornak és a genetikának is fontos szerepe van. Egy fejsérülés is agresszívvá tehet valakit a későbbiekben. A kérdés ettől persze jóval bonyolultabb. Bizonyos életpályával rendelkező emberek, bizonyos körülmények egyezésekor bizonyos időpontokban válhatnak gyilkossá.
– Az utóbbi években nagy sikert aratnak a valóságban is megtörtént gyilkosságokat, sorozatgyilkosokat bemutató dokumentumfilmek, -sorozatok. Az emberek szeretnek rettegni a biztonságosnak vélt otthonukban. Az Ön „Élet elleni bűncselekmények” Facebook oldalát is 23 ezren követik. Mi állhat a jelenség mögött?
– Az embereket érdeklik a bűnügyek, a borzongás. Az amerikai filmiparnak köszönhetően nálunk is sokan megismerték a hírhedt amerikai sorozatgyilkosokat, például Jeffrey Dahmert vagy akár Ted Bundyt. Amerikában egész más forrásokkal tudnak dolgozni azok, akik meg akarják tudni a miérteket: például Youtube-on elérhetőek a tárgyalások, rendőrségi hívások. Magyarországon ez nem így van, ráadásul itt nem voltak ilyen kaliberű gyilkosságok, ehhez kis ország vagyunk.
– Miért alakult ez így?
– Kis ország, kis sorozatgyilkosok. Amerikában vagy Oroszországban a területek nagysága miatt sokkal kisebb a lebukás veszélye, mint nálunk. Azért Magyarországon is akadnak nagy port kavaró esetek, elég csak a martfűi rémként emlegetett Kovács Pétert mondanom, róla film is készült.
– Milyen tervei vannak, várható újabb könyv Öntől?
– Úgy alakult, hogy az egyes megyék utolsó kivégzettjei – egy esetet leszámítva – férfiak voltak. Következő könyvemben éppen ezért azokat az eseteket járom körül, ahol női elkövetők kaptak halálbüntetést.
– Hogyan ölnek a nők? Mi a motivációjuk?
– A nők jellemzően másként ölnek, általában nem a testi erejüket használják. Említhetem a nikotinos asszonyként ismert borsodi nőt, aki nikotinnal mérgezett meg négy embert, és így vált női magyar sorozatgyilkossá. A nőknek jellemzően más a motivációjuk, mint a férfiaknak: általában érzelmi túlfűtöttség áll a háttérben, de előfordulhat természetesen nyereségvágyból elkövetett indok is, ugyanakkor nem ez a jellemző. A női elkövetők esetén van egy további érdekesség: a kegyelmi kérvényeiket nagyobb eséllyel fogadták el, és kaptak a halálbüntetésnél enyhébb ítéletet. Ennek sokszor olyan hétköznapi ok állt a hátterében, hogy gyermeket neveltek, vagy éppen terhesek voltak.
