Akkor most állj, és ne tovább! Valahol meg kell húzni a határt. Lehet, hogy már rég eljött a pillanat, de nálam most telt be végleg a pohár. Azt kérte tőlünk ugyanis az egyik budapesti szerkesztőség, hogy menjünk ki a Jedlik Iskolához és ott készítsünk interjúkat a suliból kilépő gyerekekkel. Megmondtam nekik, hogy ezt mi nem tesszük meg.
Tényleg a nézettség és az olvasottság miatt most már gyerekeket kell zaklatni?
Ha létezne még emberség a médiában, akkor biztos, hogy nem kerülhettek volna adásba olyan riportok, mint tegnap este. Néhány kolléga interjút készített az iskolából kilépő, a késelést az osztályteremben átélő gyerekkel. Alig másfél-két órával az eset után, nyilván ők azért ekkor végeztek, mert a rendőröknek is el kellett mesélniük az esetet. Hogy felzaklatta őket a történet az nem kérdés, hogy ki hogyan dolgozza fel, az pedig nyilván egyénfüggő.
De honnan vessszük a bátorságot ahhoz, hogy oda dugjuk a mikrofont az orruk alá? Persze nem látszott az arcuk, és el lett torzítva a hangjuk, így nem tudjuk, hogy kik beszéltek, és így persze a törvény sem sérült, de nem is ez a lényeg. Az én olvasatomban a lényeg azonban az, hogy elfelejtettük, mi az a tisztesség.
Senkiben nem kapcsolódott fel a piros lámpa, hogy ezt talán nem kellene? Kint van a helyszínen az operatőr, a szerkesztő, – tényleg egyikük sem meri-akarja azt mondani, ha ezt a főnökük mondta, hogy ne haragudj, de ezt már nem? És fent Budapesten, a napi szerkesztő, meg a híradó főszerkesztő, legalább vitatkoztak arról, hogy ez most így rendben van-e? Tényleg itt tartunk már, hogy nincs határ?
Mert hogyan viselkedik egy gyerek? Ha meglátja a mikrofont biztos meg is ijednek egy picit, mint a suliban amikor feleltetés van – de ahogy a nyomozóknak, úgy a riportereknek is válaszolnak a kérdéseikre. Mert azt hiszik, ez a dolguk. Mert nem tudják, hogy nyugodtan mondhatják azt, hogy köszönöm, de nem szeretnék nyilatkozni. Udvariasan, elegánsan.
És nekem senki nem mondja, hogy ez a dolgunk. Ez semmi másról nem szól, csak a szenzációról. Nem új információ, hogy meg voltak ijedve, és lényegtelen, hogy a tanárnőt éppen szerették-e vagy sem.
Véleményem és újságírói vénám szerint: Egyetlen lényeges információ van az érintettek szempontjából: kinek mi a dolga abban, hogy ezt a sokkot fel lehessen dolgozni. Mi a dolga az iskolának, mi a dolga a pszichológusoknak, mi a dolga a médiának és persze mi a dolguk a gyerekeknek. És legfőképp hogyan tovább, hogy az bizonyos határ visszakerüljön és ne értéktelenedjen el.
