Még nem találtuk meg Görbicz Anita utódját

A magyar női kézilabda válogatott Japánban, a világbajnokságon a 13. vagy a 14. helyen zár. A következő napokban sokan elemzik majd a kudarc (?) okát, és próbálnak majd magyarázatot adni arra, hogy mi miért történhetett, és hogyan lehetett volna másként.

Miután nem szabad elfelejtenünk azt a nem elhanyagolható tényt, hogy azért a kézilabdaelitbe most már nagyon sok nemzet ott van, jobb, ha röngtön az elején rögzítjük: olykor nüanszok döntenek, azaz lehet, hogy valaki ma harmadik, holnap meg tizenötödik lesz – és fordítva. Egy-egy mérkőzés egy-egy pillanata befolyásolhatja akár az egész torna kimenetelét, láthatjuk, hogy se a francia, se a brazil csapatnak nem sikerült bejutni a TOP12-be – igaz, ők erősebbnek gondolt ágon voltak, mint mi. Jónak gondoltuk a sorsolást, nem vitattuk, hogy miért pont ez a keret vágott neki a VB-nek, és még az ellenfelek közül néhányan – pl. a románok – nem várt problémákkal szembesültek, így mindenki bizakodó volt. Végülis a spanyol-montenegrói-román hármasból ha már egyet megelőzünk, akkor versenyben maradhatunk a céljainkért.

Az eredmény valószínű mindenki számára ismert. Mindhárom mérkőzést elveszítettük, így maradt a vigaszág – ahol hétfőn a franciák ellen a 13. hely lesz a tét.  Ki gondolta volna, hogy egy velük játszott helyosztó tulajdonképpen érdektelen a helyezés szempontjából?

Én nagyon egyszerű okban látom az itthon kudarcnak megélt szereplés okát, így számomra ez nem kudarc, inkább csak keserűség. Románia ellen ugyanis egy ilyen első félidő után nem lett volna szabad kiengedni a meccset a kezünkből. De felesleges Rasmussenre is kenni, hogy miért állítatta ki magát – van, amikor éppen egy ilyen szituáció zökkenti vissza a csapatot a helyes útra – ott és akkor már mindenből mi jöttünk ki rosszul. De miért is történthetett ez?

Véleményem szerint azért, mert a csapatban nincs igazi vezér. Nem a jó játékos, nem a tehetséges játékos, nem a lelkes és a társait is motiváló játékos, hanem az igazi vezér.

Az igazi vezér az olyan, mint Görbicz Anita, Pálinger Katalin, Kökény Bea, Radulovics Bojana, Mátéfi Eszter és még sorolhatnám, mert azért volt több ilyen játékos amióta figyelem a kézilabdát. Kovacsics Anikót és Tomori Zsuzsát személyesen is ismerem, tudom milyen nagyszerű emberek, de lehet, hogy ők nem vezérek, „csak” fantasztikus játékosok. Egy csupaszív és ötletesen játszó irányító és egy tökéletes védő.

De attól még nem lesznek automatikusan vezérek, hogy ők a legidősebbek, legrutinosabbak – még akkor se, ha tényleg remekül játszanak, mint ahogy most is tették.

Szerintem minden igazán jó csapat egy-két vezérből és sok-sok nagyszerű kiegészítő emberekből áll. Ez nem fontossági sorrend, ez csak egy állapot – edzők  joggal mondják mindig, hogy a keret erőségét a 16. ember tudása és képessége határozza meg. A kiegészítő emberek számomra ugyanolyan fontosak, mert egy valamit tudnak, de azt nagyon jól – de vezér nélkül mégsem boldogulnak. A vezér az, aki a kiegészítő embereket összekapcsolja és pozitív energiákat sugároz feléjük. Mert egy igazi vezér az nem esik pánikba, maximum veszít, mert az ellefél vezére jobb volt. Nem tragédia, van ilyen.

Az igazi vezér az, aki kritikus helyzetekben meccseket dönt el. Nem feltétlenül góllal, akár csak a jelenlétével, ami megnyugtatja a többieket, hogy ott van a pályán, most már semmi baj nem történhet. Az igazi vezért nem megválasztják, mint a csapatkapitányt, egyszerűen azzá válik. Nem is kell, hogy a legjobb játékos legyen, előfordul, hogy a puszta jelenlétével is segít. Az igazi vezér nem egy meccsen vezér, hanem a nap 24 órájában az. Lehet, hogy nem is játszik jól – de ha kell azért mindig elő tud húzni egy nyulat a kalapból.

És hát az igazi vezérnek van egy tekintélye a bírók és a zsűri előt, mert ha nem is szándékosan tévednek a játékvezetők, néha úgy érzem ez már egy pontozásos sportág, olyan eltérően ítélnek meg két hasonló szituációt a bírók. De nem ezért estünk ki.

Szerintem azért estünk ki, mert a magyar csapat remek kiegészítő emberekből állt. Akik a hétköznapokban a klubjukban is kiegészítő emberek, és a rájuk bízott feladatokat többnyire jól megoldják. De ettől még nem lesznek vezérek.

Amikor befejeztem az újságíró-iskolát, nem sokkal ezután egy számomra ikonikus labdarúgóval, Kiprich Józseffel kellett egy pódiumbeszélgetésen részt vennem. Talán Máltán kapott ki a magyar válogatott, vagy ha nem is kapott ki, akkor döntetlennel zárt. Mindenki kudarcnak élte meg és Kipun is megpróbálták elverni a port. Mert hát ő Hollandiában a Feyenoordban akkor volt gólkirály, a válogatottban meg… Kíváncsi voltam, hogy szerinte ez hogyan lehet, máig emlékszem mit mondott.

Azt mondta azért, mert ott tíz holland van mellette, itt meg tíz magyar. Ott van egy feladata, neki érkezni kell a kapu elé, olvasnia kell a játékot, hogy a begyakorolt figurák közül melyik az, amit éppen előkészítenek – és persze egy kicsit improvizálni, mert hát ott a védő is, aki azért érkezik, hogy megkeserítse az életét. De a társak közül megvan, kinek kell elmozogni és megtéveszteni az ellenfelet – vagy ha jobbnak ígérkezik az a szituáció akkor úgyis rá hegyezik ki az egész támadást. És ki az, aki előkészít, aki bead (nem a kapu mögé) és mi történik, ha megkapja a labdát, és mi ha nem. Gólkirály volt a Feyenoordban, legenda, húzóember – de nem vezért. Egy olyan támadó, akinek van egy feladata, és miután éppen neki kell többnyire befejezni a támadást mindenki tudta, hogy mit kell tennie azért, hogy ez egy mérkőzésen többször is előforduljon. És ő ezt megoldotta. A szurkolók valószínű azért is szerették, mert soha nem gondolta túl a szerepét.

Itthon akkoriban meg tőle várták a megváltást. És Kiprich József azt mondta: olyan nincs, hogy te a hétköznap kiegészítő ember vagy – még ha abban nagyon jól is teljesítesz – a hétvégén meg vezér. A magyar labdarúgó válogatottban pedig történetesen nem volt akkoriban vezér. Nyilasi és Détári már nem volt, Illés és Gera még nem volt – vagy még nem volt vezér, vagy ha ott volt, még mindannyian vezér ipari tanulók voltak.

A magyar női kézilabda-válogatott fiataljai között is láthatjuk a vezér ipari tanulókat. Az, hogy az U20-as és még néhány korosztályban az elmúlt években ilyen remek eredmények születtek azt jól mutatja, hogy képesek voltak tornákat nyerni, ami vezér nélkül nem nagyon szokott sikerülni. Kérdés persze, hogy a felnőtt válogatottban – nevezzük U36-nak – mikor válnak vezérré. Felnőttként „csak” remek kiegészítő emberek lesznek, vagy lesz-e közöttük igazi vezér. Görbicz Anitáról 16 évesen láttuk, hogy az lesz, ne olyat keressünk, mert ilyen játékos ezerévente egyszer születik.

Mert hoznék egy példát egyik kedvenc sportomból, a kajak-kenu maraton világából. A fenőtt világbajnok női páros egyik tagját ma is úgy hívják: Csay Renáta. Győrben mi ezt pontosan tudjuk, és azt is, hogy idén huszadszor nyert világbajnokságot. De arról kevesebbet beszélünk, hogy pályafutása során mindössze 33 világbajnoki döntőben indulhatott, és itt nyert a 20 arany mellé még 11 ezüstérmet. Mindössze kétszer, még 1998-ban és az egyik tavalyi döntőben nem volt ott a dobogón.

Tudja valaki, hány remek kajakos nőtt fel mellette? Az ifi mezőny évente cserélődik, az U23 2-3 évente. Tehát ha csak az utóbbit nézzük, akkor is nyolc-kilenc generáció belépett a felnőttek közé, hogy legyőzzék őt – ez bizony nem sokaknak sikerült. Hányan voltak ifjúsági maraton világbajnokok és bíztak abban, hogy majd a felnőtt mezőnyben ők lesznek a legjobbak? Aztán mégis Reni utazott a VB-re. Mert az U18, meg az U23 az nem ugyanaz, mint a felnőtt mezőny.

Éppen ezért én bízom abban, hogy ez egy állomás volt azon az úton, hogy megtaláljuk az új Görbicz Anitát. Nem azt, aki akkora zseni lesz, mint ő, hanem azt, akire majd vezérként úgy tekintenek a csapatban, ahogyan Görbére tetkintettek. Aztán ha van egy kis szerencsénk, akár még olimpia is lehet belőle Tokióban.