Jönnek az ünnepek, és mindenki gondolkozik, vajon mivel lepje meg szeretteit, ismerőseit barátait. A legkülönbözőbb ajándékok jutnak eszünkbe, bicikli, könyv, telefon, utazás, ruhanemű, és sajnos van akinek az élő állat tűnik a legjobb karácsonyi meglepetésnek. Való igaz, hogy nincs is bájosabb egy kölyökkutyánál, és mi lehetne kedvesebb, egy tündéri kiscicánál.
Eleinte mindenkit levesz a lábról. Még a megajándékozottat is. Az első pár napban, biztos nagyon örül is, a végiggondolatlan ajándéknak. De biztosan ott lesz az öröm az arcán, amikor a kis kutya szétrágja az elől hagyott cipőt az előszobában? Vagy mikor a kis cica még nem alomra szokott, és a nappali közepén következik be a „baleset”? Esetleg az ünnepek elmúltával napi 12 órában visszamegy dolgozni az újdonsült gazdi, a kutyus unatkozik egész nap egyedül, ugat, nyüszít, és a szomszédok feljelentik a zaj miatt? Vagy síelni menne karácsony után, és nincs aki etesse abban az egy hétben a kiscicát?
Vajon tisztában vagyunk a megajándékozott anyagi helyzetével? Tudja majd oltatni, ivartalanítani, etetni, betegség esetén orvoshoz hordani az általunk neki ajándékozott állatot? Ugye az első pillanatban nem gondoltuk, hogy a bájos kölyökállat mellé, felelősséget és komoly anyagi kiadásokat is „ajándékozunk”. Mindezt az elkövetkező 10-20 évre, hisz egy cica, kutya eddig él.
Ha ismerősünk valóban szeretett volna állatot tartani, akkor már biztos lett volna neki. Ma Magyarországon az utcán is bármikor találunk állatot, de fajtatiszta állathoz sem nehéz hozzájutni, hisz sajnos a túlszaporulat olyan méreteket öltött, hogy nem csak keverék kutyák, de álomszép pedigrés kutyák, perzsa és maine coon cicák is sokszor a gyepmesternél kötnek ki.
Tehát, ha valaki állatot akar valóban, az tud magának beszerezni, nincs szüksége arra, hogy mi lepjük meg vele. Főleg nem akkor, ha az illető gyerek! Valóban nagy a kísértés a szülői szívnek is, amikor gyermekünk szakadatlan gyűjt egy kisállatra, vagy rajzol, esetleg a környezetében is közvéleménykutatást végez, hogy „ugye ő felelős állattartó”, de tényleg ez egy életre szóló döntés legyen. Nem érdemes egyszer ellágyulni a szívünknek, hogy aztán később megbánjuk, vagy azzal a keserű érzéssel gondozzuk a kisállatot, hogy ránk maradt, mert mégsem olyan szórakoztató etetni, tanítani, sétáltatni a kis jövevényt.
Legyünk felelős állattartók!
