Cikkünk frissítése óta eltelt 5 év, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.
„A vers olyan emberi beszéd, ami a dallal, az ősi dallal rokon. Rokon avval a kimondhatatlannal, ami már-már titkos, sámáni mesterség. A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről.” – írja Latinovits Zoltán Verset mondok című könyvében.
Diákjaink írták rovatunk következő részében egy verset hoztunk:
Cseke Hajnal: Csend
.
Csontos léptekkel haladok ki lassan az erkélynek szentelt nyugalomba,
Mely nyugalom csak annak nevezett, pedig közel sem hasonlít arra,
De mégis olyan más, ahogy a lágy esti szellő hajamba kap,
Így ezzel a kósza fürtöket, melyek arcomba lógtak, jobban összeborzolja.
.
Az ég tiszta, csillagok milliárdjai csillannak fel,
Ezzel utat mutatnak nekem a távolba, messzeségbe,
Mely olyan elérhetetlennek tűnik, de mégis
Puszta gondolata arcomra egy halovány mosolyt hint.
.
Lehunyva pilláimat szippantom be mélyen tüdőmbe a haldokló oxigént,
Mely végül köhögve onnan újra a világba kitér,
S a város messzi zaja gyéren eléri a kietlent,
Megzavarva ezzel a fülsüketítő szelíd csendet.
.
Immár ezen késői órákban valamiért a tücskök zenéje is abbamaradt,
Mintha az idő hirtelen megállt volna; hirtelen lefulladt,
Csupán a szívmelengető nesztelenség él nyomában,
Mit már annyiszor észleltem, hallottam álmomban.
.
Magányos csend, olyan magányos, mint amilyen én is vagyok,
Társat leltem benne, ezen társam is halott.
A fény helyett sötétbe burkolja mivoltom,
De számomra mégis ez a lelki nyugalom.
