A nap, amikor az Indexből végleg fogalom lett

Médiatörténelmi pillanatot láthattunk ma, amikor felmondott szinte a teljes Index szerkesztőség. Nem emlékszem még egy ilyen kiállásra, talán más szektorban sem, hogy egy komplett csapat ennyire egységesen harcba indult volna valakiért, valamiért.

A történetet rengeteg helyen olvashatták, így én most leginkább arra fókuszálnék, hogy miután a tárgyalások során nem kapták meg a számukra megfelelő garanciát az újságírók, következetesen mindanniyan beadták a felmondásukat, hogy akkor ennyi volt, és nincs tovább.

Az egész történetnek ez az egyik legfontosabb momentuma.

Akik nem ilyen jellegű tevékenységet végeznek, mint mi újságírók, talán el sem tudják képzelni, hogy ez nem csak egy szimpla munka, sokkal több annál. Jómagam több, mint 25 éve vagyok már a pályán, de ma is ugyanolyan lelkesedéssel és érdeklődéssel tudok dolgozni, mint a kezdet kezdetén. Ehhez viszont kell egy olyan csapat, ahol mindenki hasonlóan gondolkodik.

És a hasonlóant ne politikai értelembe gondolja bárki is. Sokkal inkább szellemiségében, abban, hogy miben hisznek.

Én például abban hiszek, hogy egy család akkor harmonikus, ha anyunak, apunak és a gyereknek is olykor igaza van. Ha nem értenek egyet megbeszélik, és közös döntést hoznak. Éppen ezért az álmom egy olyan közélet, ahol ha az egyik párt mond valamit, a másik nem zsigerből az ellenkezőjét mondja, hanem addig érvelnek, míg egy közös, mindannyiuk számára elfogadható kompromisszumig el nem jutnak. Mert olyan nincs, hogy otthon mindig nekem van igazam. És olyan se, hogy az asszonynak.

Ma viszont,amikor az emberek 70%-a, vagyis minden háromból kettő úgy alkot véleményt, hogy a címen kívül maximum a hozzá tartozó fotót olvassa el, ne csodálkozzunk, hogy a politika azonnal mindenkire rásüti a bélyeget, és nem ezt tapasztaljuk. Sajnos a mi készülékünkben van a hiba. Ez ugyanis a mi lustaságunk miatt van.

Ha jobban érdeklődnénk egy-egy téma iránt, kiderülne, hogy az egyik oldal is képes lenne elismerni a másik eredményeit, illetve a másiknál is tudnának megfogalmazni kritikát, ha erre kíváncsiak lennének az emberek.

Sokszor felteszem magamnak a kérdést: vajon mi újságírók mennyiben vagyunk ezért felelősek?

Hálás vagyok, hogy én két olyan csapatnak is a részese lehettem, amely nem sajnálta az időt arra, hogy több szemszögből is megvizsgálja a történeteket. Amelyik kíváncsi volt nemcsak az érem másik, hanem a harmadik oldalára is.

Az egyik a Revita Televízió. Máig rejtély, hogyan működhettünk, hiszen az akkori Városi Televízió már indulásnál komolyabb önkormányzati támogatást kapott, mint amilyen bevételig mi az év végéig eljutottunk. Emlékszem mennyire dühített, hogy például a sportban minden újításunkat lemásolták. Nyilván nem mi találtuk ki, de amikor pl. elkezdtük feliratozni a focimeccset, két hét múlva ők is ezt tették. Nekünk 18 órától egy órányi ablakunk volt, nekik 24 órás csatornájuk, de ők is ugyanúgy este 6-ra tették a meccset.

Ma már tudom, milyen sokat köszönhetek nekik.

Hétről hétre isnpirált, hogy jobb legyek náluk, hogy a néző bennünket válasszon, hogy minket nézzen.

Aztán amikor megszűnt, talán 2004-ben a VTV, a tulajdonosunk olyan megállapodást között a Polgármesteri Hivatallal, amiben az is szerepelt, hogy pár embert át kellett venni. Sajnos nem mindegyikük illett a csapatba.

Ma már tudom, milyen sokat köszönhetek nekik.

Kiderült ugyanis, hogy ha nem egyformán gondolkodnak az emberek, ha nem egyfelé húzzák az evezőt, akkor az a hajó nem fog gyorsan haladni. Életemben egyszer, azután kb. 8-9 hónappal mondtam fel, mert a tulajdonosnak, mint főszerkesztő feltettem a kérdést: vagy ők, vagy én. És nem engem választott.

Félreértés ne essék.

Az érintettek – ők maguk nyilván tudják, hogy róluk van szó, ha ezt olvassák – ettől még jó szakemberek, sőt, rendes becsületes emberek – de mégis, annyira más filozófiával álltak hozzá a munkához, hogy a régi csapathoz nem passzoltak.

Mi minden nap meg akartuk váltani a világot, nemcsak azt vártuk, hogy ez a nap is véget érjen. Mi minden nap ötleteket kerestünk, hogyan lehetne a cégnek még több bevétele, nem számított, hogy emiatt ha úgy alakul tovább kell majd bent maradni. Mi mindannyian szinte tulajdonosként tekintettünk a cégre, még akkor is, ha közülünk a legtöbben nem voltunk azok. Amíg nekik csak  egy munkahely volt, nekünk sokkal több annál.

Egyszerűen azért, mert mi így imádtuk a munkánkat.

Ez nemcsak egy munkahely volt, hanem egy hely, ahová örömmel jöttél be, ahol a munkatársaid egy része barátoddá is vált, ahol ha valakinek szüksége volt valamire biztos lehettél abban, hogy bárkit megkérsz segíteni fog.

De tudjuk, hogy a kosárba elég egy rohadt alma, a többi is veszélybe kerül.

Amikor tizenkét éve létrehoztuk az Oxygen Mediát, ezt a szellemiséget akartuk újra látni. Ma is ezért dolgozunk nap, mint nap, hogy megmaradjon a szenvedély. Én már régóta nem tudom milyen az bemenni a gyárba és várni, hogy elteljen a nyolc óra, mert amikor diákként kipróbáltam éreztem, hogy ez nem nekem való.

Hálás vagyok, hogy tizenkét éve úgy űzhetjük a hivatásunkat, hogy a csapat egyféleképpen gondolkodik. Az elején persze nem ment minden flottul, sok mindent újra kellett tanulni, voltak mellényúlások is, de összességében működött a kiválasztás.

Reggel óta azon gondolkodom, hogy ma, amikor az anyagi biztonság miatti félelem egyre nagyobb, vajon a mi csapatunk is ilyen egységesen kiállna egymásért?

Hiszem, hogy igen.

Nem.

Tudom, hogy igen.

Persze szokták mondani: az elv az olyan mint a fing. Az ember tartja, amíg tudja, aztán elengedi – így aztán ez az idilli állapot is megváltozhat.

De kívánom valamennyi szerkesztőségnek, hogy a saját magával szemben felállított elvekhez és szellemiséghez a lehető leginkább ragaszkodjon.

Hogy mi lesz holnap, a jövő héten nem tudni. Mi lesz az indexszel, a sok kollégával – remélem találnak olyan kihívást maguknak, amit ugyanolyan szenvedéllyel tudnak csinálni, mint ahogyan az Indexet szerkesztették. Ha pedig a tulajdonos mégis visszatáncol és visszapörgeti az óra kerekét, egy valamiben biztos lehet: olyan csapata van, amiről sokan csak álmodnak.

Ilyen egységes szellemiséget ugyanis pénzzel aligha lehet összehozni. Önmagában a közös érdek soha nem lesz ilyen erős.