A Titanic túlélői sok izgalmas történetet szolgáltatnak az utókornak, de közülük is az egyik legkülönösebb az egykor a hajó pékjeként dolgozó Charles Joughiné.
A brit Charles Joughin a Titanic vezető pékjeként egy 13 főből álló csapatot irányítva gondoskodott arról, hogy folyamatosan legyen friss kenyér az óceánjárón.
Amikor a hajó 1912. április 14-én 23 óra 40 perckor jéghegynek ütközött, a pék a kabinjában volt és whiskyt ivott. Amint azonban elrendelték a hajó kiürítését, összehívta a csapatát, hogy minden mentőcsónakba juttassanak kenyeret.
Joughin azután a fedélzetre ment és a nőknek, gyerekeknek segített beszállni a mentőcsónakokba. Azokat, akik ellenkeztek, azt állítva, hogy biztonságosabb a hajón maradni, erőszakkal lökte a csónakba, így minden bizonnyal jó néhányan köszönhetik neki az életüket. Bár kinevezték az egyik mentőcsónak kapitányává, ő maga nem volt hajlandó beszállni, inkább átadta a helyét egy utasnak.
Amikor aztán szembesült azzal, hogy a Titanic kifogyott a mentőcsónakokból, visszatért a kabinjába, és annyi whiskyt nyakalt be, amennyit csak tudott, így készülve a halálra, majd újra a fedélzetre ment. Hogy az utolsó percekben is hasznossá tegye magát, fabútorokat dobált a vízbe, hogy a már beesett utasok azokba kapaszkodhassanak.
Végül aztán magára vett egy mentőövet és a hajó hátsó korlátjába kapaszkodott, ahol a süllyedő Titanicot mintegy „lifként” használva az utolsók között ereszkedett a jeges vízbe. Ezt követően két órán keresztül lebegett a vízben egy deszkán, majd megpillantott egy felborult mentőcsónakot, amelybe mintegy 25 ember kapaszkodott már. Neki ugyan nem jutott hely, ám az egyik szakács felismerte és a kezét nyújtotta, így tartva őt egészen addig, míg egy másik mentőcsónak fel nem vette. Végül a helyszínre érkező Carpathia mentette ki őket. A pék ezt követően is csak a bedagadt lábaira panaszkodott.
És hogy minek köszönhette Joughin, hogy szinte ép bőrrel megúszta a hajókatasztrófát? Nos, az esetet vizsgáló szakemberek véleménye szerint bizony az alkoholnak.
A hideg vízbe merülés első szakasza „hidegsokk” néven ismert, mely olyan érzés, mintha ezer kést szúrnának az ember testébe. Ez az utasok többségében pánikot keltett, aminek következményeként kapálózni kezdtek, ezzel pedig gyorsan elveszítették a testük energiáját és melegét. Valójában azonban a hidegsokk 90 másodperc után véget ér, majd 10 percbe telik, mire a test elzsibbad, és további 60 percbe, mire a szív leállna. Joughin ittas állapotának köszönhetően képes volt még ebben a reménytelen helyzetben is nyugodt maradni, lassan tempózott a vízben, energiát és hőt spórolva ezzel. Az alkohol ráadásul a hidegérzetét is csökkentette.
Az átélt katasztrófa sem vette el a kedvét a hajózástól. Megmenekülését követően továbbra is a tengereken vállalt munkát, még a második világháború idején is szállítóhajókon sütötte a kenyeret a katonáknak.
1956-ban, 78 évesen, tüdőgyulladásban hunyt el.
