Vihar a biliben – avagy miért van ekkora vita egy mesekönyv körül?

Nincs olyan nap, amikor ne jelenne meg egy-egy véleménycikk a Meseország mindenkié című könyvvel kapcsolatban. Eddig bevallom nem nagyon izgatott a téma, de tegnap este rászántam magam, és ha a könyvet nem is, de a róla szóló kritikák valamint vélemények egy részét elolvastam. Olyat is, ami a könyv mellett szól, és olyat is, ami szerint az ilyenre semmi szükség nincs.

Bevallom, nem értem az egészet. Tényleg ekkora vihart okoz ma a magyar közéletben egy mesekönyv?

A kis gyerekeket féltjük, miközben egyetlen kisgyerek se vesz könyvet? Vagy azt hisszük, hogy a szülők random levesznek a polcról egy mesekönyvet, bele se olvasnak, lesz ami lesz?

(…)

Azért ha igazán őszinték vagyunk, akkor a mesék nagy része tulajdonképpen eléggé beteges nem? És nemcsak a könyvekben, nap, mint nap milliók nézik szerte a világban sok mesének a filmes változatát. Ezek hogyhogy nem zavarnak senkit sem?

Amikor a lányom kicsi volt, nekünk saját meséink voltak. Ennek két oka volt.

Az egyik, hogy szerette azokat a történeteket hallani, amiben ő maga is szerepelt. Másrészt sokszor egyszerűen én nem mertem neki a mesekönyvekből olvasni és én éreztem magam rosszul a bőrömben, mert féltem, hogy rosszul alszik majd.

Miközben ha belegondolunk belőlük semmiféle rossz érzést nem váltott ki, mert nem úgy működik az agyuk, mint a miénk.

Miről szól ugyanis a legtöbb mese?

Nem a most nehezményezett kisebbségekről? A törpékról, az óriásokról, a sárkányokról, a szegény legényről. És a világ legnépszerűbb meséiben pedig a főszereplők egy része – mondjuk ki őszintén – felnőtt fejjel gondolva komplett szellemi fogyatékos.

Itt van mondjuk a Hamupipőke. Mit mond a velejéig gonosz mostoha a lányának, amikor nem megy bele a lába a cipőbe? Vágjuk le a lábujjaidat, hogy beleférjen… Az a szellemi fogyatékos meg le is vágná.

Aztán mi lesz? Visszaragasztja pillanatragasztóval?

És Piroska? Na ő is igazán debill.

Bent fekszik az ágyban a farkas, a szőrös fejével meg a nagy orrával, de ez a félvak azt hiszi, az a nagymama? Nem ismeri fel a saját nagyanyját? Hogy a fenébe nem? Teljesen idióta?

Ilók és Milók története megvan? A fiú udvarolna, de nem tudja hogyan kell. Azt mondja neki az anyja, hogy vessen a lányra szép szemeket. Mit csinál ez a vadbarom? Bemegy az istállóba és kivájja az összes aprómarha szemét és azt szórja a lányra.

Horror és retardáltság mindenütt. És persze napestig folytathatnám a sort.

A szellemi fogyatékosok, a törpék, az óriások, az üldözöttek, az árvák, a kitagadottak – csak a kisebbségek problémái mindenütt. Még az állatvilág se különb a mesékben, hiszen szegény Süsüt, a sárkányt is elüldözik, mert csak egyetlen feje van.

A Micimackó az meg egy komplett pszichológiai tanulmány. Malacka állandóan szorong, Füles depressziós, a Tigris hiperaktív a Nyuszin meg mintha az autizmus egyes jeleit fedezhetnénk fel.

Hát valahol nem arra tanít minden mese, hogy nem vagyunk egyformák – és persze, hogy legyünk jók, mert a jó a végén elnyeri méltó jutalmát?

Amit persze felnőttként napról napra megtapasztalunk, hogy messze nem így van. Ettől még megtanuljuk, hogy nem jó piszkálni a másikat, mert akár mi is járhatunk így, hiszen bizonyos szempontból mindannyian valamilyen kisebbséghez tartozunk.

Hogy egy nagyon egyszerű példát hozzak: én nem szeretem se a kechupot, se a lecsót se de még a székelykáposztát se. Valószínű honfitársaim nagy része más véleményen van, és bizony elég kellemetlen lenne számomra, ha minden nap e közül a három közül kellene választanom.

Szerencsére nem kell. És bárki mondhatja nekem, hogy milyen finom a lecsó, ha a paprika meg van főzve én csak piszkálom, nem bírom megenni. Ha divat azt enni, akkor se. Ez van.

Jó lenne megtanulni bizonyos dolgokkal egyszerűen nem törődni. Ahogy én elmegyek a lecsó mellett és nem zavar, ha mások azt eszik – de nem is háborodok fel minden nap, hogy miért teszik ezt, egyszerűen nem tulajdonítok neki semmiféle jelentőséget.

Hogy pontosan mi volt Dúró Dórának az eredeti célja – ha valaki nem ismerné a sztorit, konkrétan ledarálta a könyvet – bevallom én nem tudom. Mint kommunikációval foglalkozó politikusról nehezen feltételezem, hogy nem tudja kikövetkeztetni előre cselekedetének egyes következményét.

Mutatványa ugyanis – ahogyan azt pontosan tudni lehetett – a kritizált könyvet pillanatok alatt a sikerlisták élére röpítette. Mintha tudatosan az ellenkezője lett volna a célja, mint amivel előállt. Lehet, hogy ő csak egy álarcos harcos egy trójai falóban, aki remekül téveszti meg a környezetét?

Mindenesetre bármi is az igazság, az biztos, hogy ha egyre többen elolvassák a könyvben a meséket, akkor ki tudják alakítani a saját véleményüket. És akkor majd kiderül, hogy marad-e a kötet a sikerlisták élén, vagy eltűnik a süllyesztőben, mert még ilyen kiváló propaganda sem segít rajta.

Hiszen a mese vége valahol mindig ugyanaz. A legkisebb és legügyesebb szegénylegény elnyeri a királylány szívét, és máig boldogan élnek, ha meg nem halnak.

Bár ha őszinték akarunk lenni, akkor a legtöbb sztori csak az esküvőig tart, az azt követő házaséletről már ritkán írnak a szerzők. Hiszen az már egy másik történet.