Már nem tartom jó ötletnek a mindennapos testnevelést!

A minap egy baráti beszélgetésen újra előjött a mindennapos iskolai testnevelés témája. A lányom éppen az iskolát kezdte, amikor bevezették, így mi hat éve ebbe nőttünk bele – tulajdonképpen nincs is vele gondunk. És emlékszem arra is, amikor annak idején a létjogosultságáról vitatkoztunk, én voltam a társaságban az egyik leghangosabb, aki pártolta ezt. Annak ellenére, hogy nálunk ez azóta se probléma, én ma már mégis úgy látom: talán éppen az ellenkező hatást éri el, mint amire kitalálták azt.

Ami továbbra sem kérdés: maga az ügy nemes! Mozogjon a gyerek, úgyis kevesebbet teszi, mint kellene. De vajon ezzel a feltételrendszerrel a mozgás örömét is megkapja?

Mi minden nap suli után alig vártuk, hogy focizhassunk – ellenben nem akartuk tanulni az oroszt, mert akkoriban az volt a kötelező. Nem tudom miért alakult ez így, de ez alighanem most se változott: ami szabadon választható az jó, ami kötelező, az rossz. A mindennapos tesi most kötelező. De nem ezért rossz.

A legnagyobb baj maga a tény, hogy jegyet adnak rá. Soha nem értettem, hogy az olyan készségtantárgyakra, ahol a cél, hogy megszeresse a gyerek – mint a tesi, a rajz vagy az ének – azt miért kell osztályozni? A beszélgetésekből számomra az jön le, hogy lassan minden iskolában belátják, hogy olyan gyerek nincs, aki szeret labdázni, futni, szertornázni és kondizni egyaránt. Márpedig ha nincs, és a tanár a tanmenetet komolyan veszi és osztályzatokat ad, akkor minden gyereknek kapnia kell majd pár rossz jegyet is. Tesiből.

Ráadásul a legtöbb esetben szinteket mérnek, ami szerintem nem mindig motiváló. Nekünk annak idején ha jól emlékszem a Copper tesznen 3000 méter volt az ötös szint. Ez az egy, amiben jó voltam, egyszer csak pár méter hiányzott a 3600-hoz. Tehát nekem lazsálva is jött az ötös. Más meg belepusztult a kettesért úgy, hogy hatalmasat kűzdött, hogy eljusson 2400-ig. Már akkor se értettem, hogy miért nem minden gyereket saját magához mérnek? Tessék vezetni egy adatbázisban az értékeket! Ha valaki mondjuk tavaly 2500 métert teljesített, idén meg mondjuk 2600 métert, akkor ő egyértelmű, hogy fejlődött, miért ne kaphatna ötöst, ha már mindenáron kellenek az osztályzatok? Ha mindenkinél az ötös feltétele az lenne, hogy önmagához képest fejlődjön, ugyanúgy motiváló lenne egy jobb és egy gyengébb képességű számára. Hiszen ez nem verseny, ez tanítás nem igaz?

Én annak idején szertornából olyan ügyetlen voltam, hogy még egy kézenállást se tudtam megtanulni. Minden óra előtt könyörögtünk a tanárunknak, hogy had focizzunk. Havonta úgy egyszer, ha láttunk labdát. Helyette szertorna, meg kosárlabda, olykor sorversenyek voltak – ilyenkor gyűlöltük is a tesiórákat, pedig imádtuk a mozgást, hiszen a suli után mi még egész délután fociztunk.

Az ének órákat is sikerül hasonló módszerrel kiiktatni a kedvencek közül, pedig a zenét is szerettük, csak a suliban ez soha nem derült ki.

Aztán amivel még el lehet venni a gyerekek kedvét az a büntetés. Ha valamit nem jól csinál mit mondanak neki? Na gyerünk fuss még pár kört. Hát csodálkozunk, hogy a gyerekek nagy része nem szeret futni? Miközben ha focizni kell azért mégiscsak fut ugye?

És akkor erre minden évben jön előbb az ősz, aztán meg a tél. A legjobban felszerelt iskolák is egyre kiszolgáltatottabbak lesznek, egyszerűen azért, mert amíg a mi generációnkat még simán ki lehetett vinni futni esőben, hóban, mert egyikünknek se háborogtak volna otthon szülei és nem hívták volna az igazgatót tucatjával. Ma ezt aligha lehet megtenni, éppen mi szülők vagyunk a leghangosabbak, hogy megfázik a gyerek, és még biztos van öt-hat érvünk, ha kell. Így aztán mindenki marad az épületen belül, ami azért nem egyszerű. Kiszámolta már valaki, hogy egyszerre hányan tesiznek egy iskolában?

Vegyünk egy átlag iskolát, ahol van mondjuk egy évfolyamban 2-3 osztály, legyen mondjuk összesen 20 osztály. Erre a 20 osztályra a héten ugye 100 db tesióra jut. Ha ezt egy nap 7 órában kell ezt elosztani, akkor is minden órában 3 osztálynak kell egyszerre testnevelést tartani. A legtöbb helyen 1 tornaterem van. Egy kinti kézilabdapálya. Meg van egy folyosó vagy aula. És biztos, hogy ma már van egy kis terem. Ebből kell kifőzni valamit.

Hogy miért nem jó, ha egy osztály mindig együtt, egyféle programot kap? Egyszerű a válasz: mert aki ügyetlen és lassú, azaz a feladat végrehajtásában a sor végén van, annak szinte esélye nincs, hogy ezen változtasson. Ez nem olyan, mint az angol, hogy aki sokat tanul, az többet tud, és nem olyan, mint a rajz, hogy többféle kreatív megoldás van. Aki ügyetlen – mint én – az bármennyire is szereti a játékot, csak óriási kitartással és rengeteg gyakorlással fejlődik, ha pedig ő ezt nem akarja, akkor a többiekhez képest mindig ugyanolyan ügyetlen marad. Márpedig a mai gyerekeknek még inkább kell a sikerélmény, mint nekünk annak idején.

Akár száz példát is fel tudnék sorolni, hogy egy átlagos osztályban miért utálja a tesit a 10-18 éves  gyerekek legalább egyharmada. Talán még a legjobb és legszuperebb tanári kar mellett se lehet a mai rendszerben a legtöbb gyerekkel a mozgás örömét hétfől hétre valamennyi tesiórára becsempészni.

Ráadásul nincs még egy olyan tantárgy – de igen, a másik „kedvencem” az ének – ahol ennyire a többiek előtt kiszolgáltatva kellene a feladatot teljesíteni, és ennyire rosszul érezheti magát az, akinek ez nem pálya. Mert azért senki ne gondolja, hogy a „bénábbaknak” nem fogják megmondani a társak, hogy ők mennyire ügyetlenek. A legtöbb megaláztatás itt érheti azt, aki nem tartozik a jók közé. És ezzel aztán szépen meg is lehet utálni előtt a tesit, majd a sportot, a mozgást.

Mennyire más lenne a helyzet, ha úgy lenne kötelező, hogy közben választani is lehetne. Hiszen a mozgás a lényeg nem igaz? Alsóban, amíg kicsik, persze tanulják meg a torna és az atlétika alapjait, meg nyilván úszni is – de aztán had válasszanak azok közül, amiben örömüket lelik!

Ezt meg is lehetne csinálni, ha pl. egy évfolyamnak egyszerre lenne mindig ez a testnevelés óra. Egyszerre mondjuk a 7.a, a 7.b és a 7.c osztálynak. Játszunk el a gondolattal, itt tanul a példa kedvéért 45 lány és 45 fiú. És, hogy életszerűek maradjunk, továbbra is 3 pedagógus jut rájuk.

A fiúk mikor hajlandóak leginkább mozogni? Így van, ha focizhatnak. Hát akkor focizzanak. Nyilván nem mindenki, de teljesen életszerű, hogy mondjuk a példában említett 45 fiúból 30 a focit választaná. De eshet az eső, vagy a hó, aki szeret focizni, az ki fog menni az udvarra. A harminc fiúból össze lehet állítani már mondjuk négy csapatot. Ebből kettő focizik, kettő meg fut. Aztán cserélnek. Egy tanár koordinálni tudja, a focihoz úgyse kell bíró. És aki focizik, az otthon se fog reklamálni, hogy télen a hóba is ki kellett menni – ez soha nem volt probléma, most miért lenne az?

Ha a fiúk kint fociznak, akkor bizony a tornaterem üresen maradt. Ott biztos van kosárpalánk és kézikapu, itt lehet kosarazni és kézilabdázni – kisebbeknek szivacskézilabdázni. Legyen mondjuk 12-12 lány és fiú, aki ezt választja, keresztbe az egyik térfélen az egyik, a másikon a másik játszhat. De nyilván ki lehet alakítani ugyanígy egy kisebb röplabdapályát is. A két brigárdra megint egy tanár kelleni fog.

De még mindig maradtak 36-an – de számoljunk csak harminccal, mert mindig vannak hiányzók és felmentettek. De ők harmincan lesznek azok, akiknek a fele határozott elképzeléssel és célokkal rendelkezik – és a másik felük pedig aki eddig biztosan utálta a tesit. Ha az aulában pl. felállítunk két ping-pong asztalt, az egyiken párban meccset lehet játszanak, a másikon meg lehet forgózni. Harmincból 8-10 gyerek biztos ezt választaná. És ha az aulában vannak, ott úgyis látja őket a portás, a maradék hússzal kell bemenni a kisterembe.

És itt jönne számomra a lényeg: őket kell ugyanis a sportnak megnyerni. Róluk kell, hogy kiderüljön ki miben ügyes, kiből lehet egyszer majd súlyemelő, ökölvívó, kenus vagy bármi olyan sportágban tevékenykedő versenyző, amit adott körülmények között a suliban nem lehet egy egész osztálynak megtanítani. De ha velük egy lelkes testnevelő tanár elkezd olyan játékos foglalkozásokat végezni, ami nem egyfajta mozgás, hanem sokat változó program, akkor biztos minden órán lesz majd sikerélménye mindenkinek, amiből táplálkozni tud, és ami miatt örömmel várja majd a következő órát.

Én nem mondom, hogy minden tesi ilyen legyen. Igenis tanulja meg minden gyerek a képességeihez mérten az atlétika és a torna alapjait, de ehhez nem kell heti 5 foglalkozás. Legyen pl. egy foci, egy csapatjáték és egy egyéb sport nevű óra, amiből ők maguk választhatják ki azt az egyet, amit szeretnének – és miután egy időben van, korlátozott számban ugyan de nyilván akár átjárni is lehetne. És persze lehetnének olyan iskolai sportkörök vagy klubok, ahová úgy is lehet járni mozogni, hogy közben egyáltalán nem kell versenyekre járni, mert nem mindenki szeret versenyezni. Ma a klubok támogatásának egy része az eredményességhez kötött. Hát csodálkozunk, hogy állandóan versenyre akarják vinni az összes kölköt? És vajon a győzteseken kívül mennyien lesznek boldogok és mennyien morzsolódnak le azért, mert játszani szeretnek, de veszteni nem?

Ha pedig jutna idő foglalkozni az egyéb sportokkal, az óriási lehetőségeket adna arra, hogy kiderüljön: a labdajátékokban kevésbé ügyesek számára mi lehet az, ami számukra kedvező. Ha megnézzük, hogy más népek miket játszanak, rengeteg ötletet meríthetünk. A hétvégén én például egy bothúzó versenyen voltam, ezt tavaly több osztállyal is sikerült megismertetni – óriási sikere volt.

Aki még nem ismerné, a bothúzás egy tradícionális jakut sport, a világnak arról a pontjáról, ahol a leghidegebbek a telek. Olyan hideg van arrafelé, hogy törvénybe iktatták, ha -55 foknál alacsonyabb a hőmérséklet, akkor a gyerekeknek nem kell iskolába menni! Amikor bevittük egy éve több suliba is egy speciális óra keretében a gyerekeknek megmutatni a bothúzást, valósággal meg voltak őrülve érte, annyira tetszett nekik. És néhányan azok közül, akik nem szeretik a tesit, mert mindig a futás vagy a labdajáték jut róluk eszükbe, örömmel ültek le a deszkához, hogy megmérkőzzenek az osztálytársukkal. És amikor elmondtam nekik, hogy a legjobb orosz felnőtt versenyzők bizony egy-másfél órát melegítenek be a verseny előtt, még a bemelegítő gyakorlatot is nagyobb örömmel végezték el – noha nyilvánvalóan ugyanazok voltak, mint egy átlagos tesi órán a bemelegítés esetén.

Ez persze csak egy laikus ötlete, a testnevelő tanárok valószínű pillanatok alatt ettől színesebbet, jobbat össze tudnának állítani, ha lehetőségük lenne kilépni a klasszikus óra kereteiből, ha nem kellene osztályozni és számon kérni a dagit, hogy miért nem tud kötelet mászni és a gilisztát, hogy miért nem tud a bordásfalon 20 lábemelést elvégezni. Biztos van sok jó példa, én magam is hallok és találkozom velük – de amikor elmegyek egy park mellett még mindig nem látom azt, hogy ott lennének a kicsik és egymással fociznának.

Pedig várom még ezt a pillanatot, még tudok szólni a haveroknak, valahogy összedrótozzuk magunkat, hónunk alá csapjuk a labdát és lezavarjuk őket a pályáról, hogy mi is had játszunk még egy kicsit. Mert ez érzés még jár nekünk!