Igaza van Sztanity László mesteredzőnek, aki már régóta mondta nekem, hogy mi sportriporterek indokolatlanul használjuk a hős szót. „Hazatértek az olimpia hősei” – olvashatjuk négy évente, és persze sokszor máskor is egy-egy sporteredmény kapcsán.
De ők valójában nem hősök, hanem olyan fantasztikus sportemberek, akik valamit a világon a legjobban tudnak. Sokan a legszerencsésebbek közülük boldogan készülnek, nap, mint nap, hogy elérjék a céljukat, de vajon miért lenne hős az, aki pl. a leggyorsabban úszik mondjuk 200 méter vegyesen, vagy fut, vív, kajakozik netán vizilabdázik? Azért mert ő a világon ebben a versenyszámban a legjobb?
Szerintem a legtöbben, akik olvassák ezt íz írást, a fukushimai atomreaktor balesetére biztos emlékeznek. Ötvenmillió embert kellett volna kimenekíteni Japánban Tokió környékéről, ha nem tudták volna megvédeni a reaktort a túlmelegedéstől.
De nem kellett, mert volt több tucatnyi mérnök, akik vállaltak egyfajta öngyilkos küldetést. Hiszen pontosan tudták: elég valószínű, hogy még a védőöltözetük sem tudja őket teljesen megvédeni a sugárfertőzéstől, így ha túl is élik, egész életükben egészségügyi problémákkal fognak küszködni.
Mikor a sugárzás megközelítette a halálos szintet, az öregek hazaküldték a fiatalokat. És innen heroikus kűzdelmet folytatva sikerült teljesíteniük a küldetést. Hogy pontosan hányan haltak meg és hányan élték túl a sugárzást a mérnökök közül ma sem tudni, de azt igen, hogy ők valóban hősök voltak.
Most, hogy a koronavírus járvány egyre komolyabban átírja eddigi megszokott életünket, eszembe jutottak Laci bácsi szavai.
És arra gondolok, hogy milyen nagy szükség van a kreatív tanárokra. Akiknek a leginkább ki kellett lépniük a komfortzónájukból, de olyan emberséggel egyensúlyoznak nap, mint nap, hogy a tananyag mellett együttműködésből, felelősségből és önállóságból is többet tanulhatnak gyerekeink, mint máskor 3-4 év alatt.
Magam is tapasztalom, hogy a korábbinál jóval nagyobb tisztelettel viselkedünk mindannyian a bolti eladókkal, a buszsofőrökkel, a kukásokkal, a rendőrökkel és még vagy egy tucatnyi szakmában dolgozó emberrel szemben, akikről olykor azt hittük, hogy nem is végeznek olyan fontos munkát, mint mi, miközben pedig, de még mennyire, hogy igen.
És le a kalappal valamennyi önkéntes előtt, akik maszkokat varrnak, bevárásolnak az idősek helyett, vagy éppen egy-egy közösségnek adnak olyan programokat, ami lelki többletet jelent ebben a helyzetben. A világ legmegnyugtatóbb dolga, hogy ilyen sok emberre lehet számítani.
Szándékosan a sor végére hagytam az egészségügyi dolgozókat. Akik közül már jónéhányan hivatalosan is megbetegedtek, hiszen a legutóbbi adatok szerint minden nyolc koronavírussal fertőzöttből egy közülük kerül ki. És nyilván ők tudják legjobban, hogy a java az csak most fog jönni, ennek ellenére nap, mint nap ott vannak a frontvonalban, és teszik azt, amiért ezt a hivatást választották.
Aligha tudjuk, hogy mennyire vékony lehet az a határ, hogy miközben mások életét mentik, a sajátukat kockáztatják.
Na ezért ők a hősök – és nem bárki, aki amúgy a jól végzi a munkáját, legyen abban akár a világon is az legjobb. Nem tudom lehetünk-e eléggé hálásak ezért, amit hétről hétre értünk tesznek. Nagyon köszönjük!
