Cikkünk frissítése óta eltelt 3 hónap, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

November 18-án lemegy a nap. És január végéig nem is látják az alaszkai Utqiagvik (ex-Barrow) városában. Nem lehet egy boldog hely. Mennyiszer halljuk, hogy a napfény boldogságot hoz, vagy legalább egészséget: a D-vitamin raktárakat feltölti, vitálisabbak, jobb közérzetűek, mentálisan is frissebbek leszünk, ha a napelemek nem merültek le. Az alaszkai Utqiagvik városában ez nagy kihívást jelent, ugyanis az év egy bizonyos szakaszában 65 napig viszonylagos sötétségbe borul a település.

Itt találkozik a Csukcs-tenger és a Jeges-tenger, ez az Egyesült Államok és Alaszka legészakibb pontja, a világ kilencedik legészakibb városa. Körülbelül 4000 ember lakja, fő megélhetési forrásuk a halászat és vadászat. Leginkább bálnákra, fókákra, rozmárokra, rénszarvasokra vadásznak, illetve tengeri halakra. Növényi táplálék nagy szegényes állományban elérhető erre: maximum zöldfűszerek, gyökérzöldségek, bogyók, gumók teremnek meg erre.

Már i.e. 500-ból maradtak ásatásati leletek, melyek az Inupiat törzstől származtak. Ők alaszkai eszkimók (az eszkimó jelentése „nyers húst evők”), az iglu, a kajak és a husky szavak is tőlük származnak.

Az év 120 napján mérnek csak 0 fok fölötti hőmérsékletet, a többi napokon fagyponton vagy az alatt megy az élet. Ráadásul, november 18-19. körül lemegy a nap és következik a több mint kéthónapos „sarki éjszaka”. Persze, azért szürkeségre, szűrt fényre számítani lehet.

A tudósok állítása szerint az északi-sarkkör kétszer olyan gyorsan melegszik, mint a Föld többi része, Utqiagvik városát a klímaváltozással kapcsolatos tudomány egyik fontos helyszíneként jelölik meg.