Kezdőlap GYŐR Győr - Közélet

Horváthné Nagy Szidónia: Azt gondolják rólunk, kemények vagyunk

Cikkünk frissítése óta eltelt 7 nap, a szövegben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavulhattak.

Tavaly, a Győri Könyvszalonon mutatták be az 50 Gyógyító csoda című interjúkötetet, amely félszáz beszélgetést tartalmaz a Petz-kórház orvosaival, nővéreivel. A könyvben megszólal a Semmelweis Napon Nyári László Nívódíjjal kitüntetett Horváthné Horváthné Nagy Szidónia egyetemi okleveles ápoló, a Központi Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Osztály főnővére, ezt a beszélgetést közöljük most le. Az orvosoktól, nővérektől a szerzők előzetesen azt kérték, meséljék el életük betegtörténetét:

Az ember fejében annyi sztori kavarog, ez a történet viszont valóban meghatározta az életemet. Az ugyanis, hogy én az Intenzív Osztályra kerültem, tényleg ehhez az esethez kötődik. Negyven évet ugrunk vissza az időben: régen, az ápolóképzésben nem volt még „intenzíves gyakorlat”, fogalmunk sem volt, hogy ott mi történik. Azt láttuk, hogy ha valaki nagyon rosszul van, elfutnak a beteggel az intenzívre. Egy fiatal, tizenkilenc éves fiú feküdt a sebészeten, mi pedig a nyolcvanas évek elején, középiskolásként ott voltunk gyakorlaton. Chron-betegséggel, vagyis krónikus vékonybélgyulladással kezelték. A prognózisa sajnos akkor nem volt jó ennek a betegségnek, s ezzel a fiú is tisztában volt. Emlékszem, az édesapja mentős volt, sokat beszélgettünk vele, sokszor ő jobban tudta a betegségét és a diétáját, mint mi. Hozzánőtt a szívünkhöz. Egy napon a fiú nagyon rosszul lett és vele is elszaladtak az intenzívre… Nem tudtuk, mi történt, illetve mi fog történni vele. Ez volt az a pillanat, amikor részben a fiú, másrészt pedig az intenzíves „titkok” miatt nagyon szerettem volna ott dolgozni. A szakmai kíváncsiság nagyon erős volt bennem, jelentkeztem felvételre. Végül sikerült! Amikor először beléptem, olyan volt, mint egy űrbéli táj: sok beteg, sok gép, ismeretlen műszerek, az emberek altatva, lélegeztetve, először nem is mertem a betegekhez hozzáérni. Felnéztem a nővérekre, hozzájuk akartam tartozni. Hihetetlen volt, ahogy a betegekkel kommunikáltak, ahogy hozzájuk értek. Egy új világ volt és én tudtam: hazaértem. 

– A fiúval végül mi lett, visszavitték még a sebészeti osztályra? 
– Nem láttuk soha többé…

– Középiskolás volt még a történet idején – nem lehet, hogy azért nem engedték a leendő nővéreket az intenzívre, nehogy elriassza őket a pályától? 
– Az intenzív terápia az egészségügy fiatal területe volt. Győrben 1968-ban vált önálló osztállyá. Zárt világ volt, nem akartak átjáróházat csinálni az osztályból, és azt is mondjuk ki, hogy olyan szakmai ismeretek kellettek hozzá, amelyeknek egy tanuló nem tudott megfelelni. 

– Ez valahol a szakma csúcsa? 
– Abszolút, bizonyos szempontok szerint. 

– Így amikor odakerült és megkérdezték, hol dolgozik, kihúzta magát, amikor mondta: az intenzíven?
– Igen, mindig is büszke voltam rá, hogy itt dolgozom.
 
– Onnantól, hogy végzett, egészen mostanáig csak az intenzíven dolgozott? 
– Igen. De az elején nem akartak ide engedni, akkor nyílt ugyanis a baleseti állomás, ahová  kellettek volna az emberek. Az akkori ápolási igazgató ugyanakkor látta az elszántságomat és rábólintott. 

– Fiatal lányként bekerült a nagyok közé: hány nap kellett, hogy szembesüljön a halállal? 
– Itt ez nagyon hamar megtörtént. De ugyanilyen gyorsan megtanultam elfogadni azt is, hogy az orvostudomány akkori állása szerint mindent megtettünk a betegért, és ha az intenzív osztály sem tud segíteni, akkor senki nem tud. Akkor el kell a beteget engedni. De visszatérnék a „nagyok”-ra, ahogy a kérdésben szerepelt. Egy elképesztően befo-
gadó közeg vett körül kezdőként, engem naponta vizsgáztattak, de jó szándékkal. Kikérdeztek a sebészetből, a  belgyógyászatból; háttal kellett állnom a szekrénynek és elmondani, mit hol találok. Nem vegzálás volt, épp ellenkezőleg: úgy éreztem, hogy törődnek velem, a tapasztalt kollégáim vittek magukkal a betegekhez. Azt sem felejtem el soha, milyen büszke voltam, amikor engem kértek fel asszisztálni. Vagy amikor először éjszakázhattam… 

– Az osztály nyugalmazott főorvosától is megkérdeztem, ahogy most öntől is: az állandó csipogást, a gépek zaját meg lehet-e szokni? Ő azt mondta, igen. 
– Mert így van. De azonnal beindul a vészjelzés – nekünk, nővéreknek biztosan –, ha elkezd valami csipogni: Lejár esetleg valamelyik életmentő szer? Ilyenkor futás van. 

– Meddig lehet bírni ezt a nyomást? 
– Ez szinte az elején kiderül. Aki nem bírja, általában három hónapon belül lemorzsolódik. Aki utána itt marad, azt már megcsapta az intenzív osztály „füstje”, ahogy engem is. Nagyon jól látszott ez a Covid idején, amikor nagyon sokan kerültek ide más osztályokról. Ők azt mondták, hogy mi igen kemények vagyunk. Előbb elsírták magukat, ez igaz, de nem tudták, hogy belülről mi hasonlót érzünk, csak tudjuk, mi miért van, és csináltuk – részben rutinból – , amit kellett. Kívülről keménynek tűnhettünk, de volt olyan intenzíves kolléga, aki a Covidnál mondta először, hogy nem bírja tovább. Mert mi voltunk azok, akik végighallgattuk az utolsó telefonhívásokat, amikor a lélegeztetés előtt még elbúcsúztak a betegek a szeret-
teiktől, nekünk diktálták le a búcsúleveleiket is… A sok súlyos eset mégis épp fordítva hat az emberre, mint azt mások gondolják. Joggal hihetnék, hogy a megszámlálhatatlan tragédia rideggé tesz minket, de fordítva igaz: ahogy öregszünk, egyre érzékenyebbé válunk. Egyre inkább megérintenek a betegsorsok, történetek. 

– Egy tragédiát hány csoda hoz rendbe a lelkükben? 
– Van, amit napokig, hetekig, esetleg évekig hurcolunk magunkkal. A közelmúlt híre volt, amikor egy fiatal nő autójára rádőlt egy fa. A betegnél felmerült, hogy donor lesz, mert az agysérülésébe belehalt. S akkor a szülők azt mondták, pontosan tudják, mi jön most, mert két éve a másik gyerekük is donorrá vált… Nem lehet kívül maradni ilyenkor a család gyászából, és mégis azt mondom: az intenzív osztályon minden napra jut egy csoda. A Covid alatt volt egy kismama, aki már nagyon rosszul volt, ahogy a babája is. Itt, az osztályon végeztek nála császármetszést. Kórházunk több osztályán is csodálatos emberek dolgoztak. Igazi csapatmunka volt: a szülészekkel, a PIC-esekkel, az intenzívesekkel. Én reggel mentem dolgozni, és az intenzívesek szemében könnyek csillogtak… Az anya és a baba is meggyógyult. 

– Aki valaha volt ezen az osztályon, jó eséllyel nem emlékszik semmire és senkire. Ez nem bántja önöket, akik megmentették az illető életét? 
– Olyannyira nem, hogy a Covid idején is ódzkodtunk attól, hogy nekünk tapsoljanak. Nem kell, hogy személyesen emlékezzenek ránk, de ha mégis visszajönnek, az természetesen jó érzés.
  
– Negyven iksz év után hogy lehet, hogy nem égett ki? 
– Sokat segített, hogy ötévente én mindig elmentem tanulni, főiskolát, egyetemet végeztem. De az intenzív osztály egy elképesztően érdekes hely, s ha az összefogásról beszélünk, akkor itt ezt látjuk is. Lehet egymásra támaszkodni, az orvosok hallgatnak ránk. Hihetetlen diagnoszták vannak a nővérek között, ha egyikünk azt mond-
ja, hogy nem tetszik neki a beteg, bár a paramétereiben nincs változás, nem veszi félvállról senki. 

– A halálról kérdezik önöket a betegek? 
– Nem. A félelem és az életösztön tartja vissza őket. Ez utóbbi talán a leghatalmasabb erő, ami eldönti a beteg sorsát. Van, aki jó helyzetből indul, de feladja. Más teljesen rossz helyzetben is nagyon akar élni. És ő meg is gyógyul.

Az 50 gyógyító csoda jelenleg is megvásárolható Győrben a Baross úton, a könyvtár épületében működő lokálpatrióta könyvesboltban, illetve a Petz-kórházban, a földszinten található újságosnál.