Szentgáthi Csaba: Egy oltás (vagy nem oltás) margójára (vélemény)

Napjaink közbeszédét egyértelműen meghatározza a koronavírus és a vakcina. A legfontosabb kérdés, hogy ki szeretné beoltatni magát és ki nem. Ebben szerkesztőségünkben is megoszlanak a vélemények. Ezek közül megosztunk önökkel hármat, a konklúziót pedig önökre, olvasókra bízzuk. Természetesen várjuk az önök hozzászólásait is Facebook oldalunkon, amelyek közül a legjobbakat pro és kontra szemlézni fogjuk és megjelenik oldalunkon is, hiszen hiszünk benne, hogy a párbeszéd és az építő jellegű, kulturált vita mindennél fontosabb. Éppen ezért, ahogy mi is itt a szerkesztőségben elfogadjuk, hogy nem ugyanúgy látjuk a dolgokat, önöket is kérjük, a hozzászólásoknál is vegyék ezt figyelembe!

Fertőzés. Ez volt az egyik olyan film, amelyik nagy hatással volt rám, olyannyira, hogy mind a mai napig ott van a többi, eredeti DVD között a gyűjteményemben. Csak hát valamiért nem nagyon akar lekerülni a polcról. Nem szeretném leírni a tartalmát, biztosan sokan látták, és a cím is magáért beszél. Miközben írom ezeket a sorokat, eszembe jutnak az első képkockák, amelyek azt mutatják be, milyen gyorsan terjed az ismeretlen kór az egyik emberről a másikra. Persze, tudom, az csak egy film, nyakon öntve hatásvadász elemekkel, amitől úgy érezheti magát a néző, hogy de jó, hogy ez nem itt és most történik meg.

Aztán jött 2020. Ismeretlen eredetű tüdőgyulladás szedi áldozatait Kínában. Erről szóltak az első hírek, de az egész valahogy olyan távolinak tűnt. Nem ér az ide, mondtuk, gondoltuk, aztán akkorát koppantunk, mint Arany János Családi kör című versében az a bizonyos éji bogár. És hozzá hasonlóan elhallgattunk mi is. Megtanultunk kezet mosni, otthon maradni, beszorultunk a négy fal közé, miközben az egészségügyben dolgozók felvették a harcot az ismeretlen ellenséggel, mert ők nem tehették meg, hogy lakásuk kényelméből dolgozzanak. Kiürültek az utcák, megállt az élet. Lassan előkerültek a maszkok, kialakult egy új világrend, és ahogy telt, múlt az idő, kezdtük megszokni ezt is. Valljuk be, merjük bevallani, azért sokan aggódtunk. Féltettük magunkat, szeretteinket, szüleinket, nagyszüleinket. Nem látogattuk őket, a teli bevásárlószatyrot pedig az ajtó elé tettük, nehogy elkapják a koronavírust, amelyet, és ezt is megtanultuk, tünetmentesen is átvészelhetünk, ha szerencsések vagyunk. Merem azt hinni, hogy mindezt azért tettük, mert éreztünk magunkban némi FELELŐSSÉGET (csupa nagy betűvel) idősebb embertársaink iránt.

Azt mondják, az élet a legjobb forgatókönyvíró. Tavasszal, nyáron azt hittük, túl vagyunk rajta, vége, ennyi. Kezdtünk visszatérni a fékevesztett pörgésbe, és ha közben picit jobban odafigyeltünk környezetünkre, rájöttünk, nem lett jobb hely a világ. Nem tanultuk meg a leckét, ülj le, egyes! A végefőcím helyett pedig újabb, az eddiginél is megrázóbb jelenetek következtek. Egyre magasabb számokról, egyre több betegről, halálesetről szóltak a hírek, és bizony a nagy rohanásban hajlamosak voltunk, vagyunk elfeledkezni arról, hogy ezek mögött a számok mögött emberi sorsok, tragédiák húzódnak meg. De mintha már kevesebb lett volna az odafigyelés, elbújtunk a maszk mögé, amelyben talán még a legjobb cimboránkat sem ismerjük meg, ha szembe jön. Vannak, akik azt mondják, minek az „álarc”, ez csak egy hétköznapi vírus, és legyőzi a szervezet, ha eléggé erős az immunrendszerünk. Adja Isten, hogy így legyen. De mi van, ha az a bizonyos „forgatókönyvíró” másként gondolja, megragadja az illetőt, és ledönti a lábáról? És mi van akkor, ha nem vele, hanem mondjuk valamelyik beteg, idős rokonával teszi ugyanezt? Ugye, még mindig mennyi a bizonytalanság? Már megjelentek új mutációk is, mintha a vírus „ismerné” az emberiség gyenge pontjait.

A kezdetektől fogva foglalkoztat egy kérdés: mi tehetek én, hogy megvédjem (most önző leszek) magam és (most nem leszek önző) környezetemet ettől az egésztől. Betartom a szabályokat, mert pártállástól függetlenül (szörnyű, hogy ezt le kell írni), hiszek azoknak a szakembereknek, akik ezeket tanácsolták. Szorgalmasan kezet mosok, fertőtlenítek, hordom a maszkot, erősítem az immunrendszerem, mint ahogyan hozzám hasonlóan még nagyon sokan. Úgy tűnik azonban, hogy ez nem elég. De szerencsére a 21. században élünk, és vannak közöttünk olyan tudósok, akik tudják, hogyan kell elkapni ennek a fránya koronának a grabancát. Mert nem ez az első világjárvány, és rendelkezésükre áll mindaz a szaktudás és tapasztalat, amelynek köszönhetően azt mondhatjuk, megvan a vakcina, megvan az ellenszer. Miért baj az, hogy ilyen gyorsan? Miért baj, ha nem amerikai, német, hanem mondjuk kínai vagy orosz? Miért keresünk ezen is fogást? Miért akarunk ehhez is jobban érteni? Kételkedni, kérdéseket feltenni természetesen kell, de ne Gipsz Jakab legyen az, akinek most hiszünk. Ne akarjunk megfelelni senkinek, csak a saját lelkiismeretünknek, miután minden lehetséges alternatívát mérlegeltünk. Ha a válasz még ezek után is az, hogy nem kérjük az oltást, akkor ezt a döntést hoztuk, megnyugodhatunk. Senkit nem akarok meggyőzni ennek ellenkezőjéről.

Én azért mondok igent, mert úgy érzem, ennyivel tartozom. Magamnak, hiszen a minimálisra csökken az esély, hogy koronás legyek, vagy ne adj’ Isten súlyosan megbetegedjek. Aztán ott van a családom, a barátok, kollégák, ismerősök és mindenki, akivel mindennapi munkám során találkozom, és ők bizony nincsenek kevesen. Írhatnám úgy is, FELELŐSSÉGGEL tartozom. ÉN így döntöttem, és ezt vállalom akkor is, ha esetleg valamiért az élet mégsem engem igazol. Naiv vagyok? Lehet, döntsék el Önök. De szeretem megadni az ESÉLYT olyan dolgoknak, amikben bízom.

Emlékeznek még, mivel kezdtük? Egy filmmel, és az ilyen vírusról szóló mozikban is a vakcina jelenti a megoldást. Vagy nem. Játsszuk azt, hogy egy nagy, interaktív moziban vagyunk (ugye, hogy hiányzik), és mi határozzuk meg, mi lesz a szereplők sorsa. Döntsön mindenki saját belátása, lelkiismerete szerint.

Az üres pattogatott kukoricás dobozokat (maszkokat?) pedig tessék majd a kijáratnál a szemetesbe dobni….

Szerkesztő, riporter