Párhuzamos jelenetek

Vers mindenkinek Cseke Hajnal tollából

Részlet a Párhuzamos jelenetek ciklusból.

———

Amikor nincs járda a bulvár mellett,
és az a srác olyan közel sétál az autókhoz,
hogyha merészebb lenne,
meg tudná simogatni az oldalukat,
mint egy pejkó hátát.
A cipőfűzője ki van fűződve,
talán direkt nem köti be.
Ha be lenne fagyva az út, és fújná a szél,
lehet, bátrabban hajolna le.
Úgy tenni, mintha tényleg be akarná kötni, és percekig várni.
Be vannak fagyva az utak, nem jön semmi.
Nesztelenül pulzál a jégtükör,
slow motion fúj a szél.
A lihegés eggyé válik a köddel.
Végre csúszik a talaj, mégis feláll. Nem  elég bátor,
hogy levegyen magáról mindent.
Mint egy megtört zongorista,
abban a jazz bárban valahol a füstös metropoliszban.
Éjkék neontábla adja el magát a sarkon: szaxofon és zongora.
Álmok és csillagfények sound  trackje hallatszódik ki az ablakok alól.
Játszik és közben sír, persze mi ezt fel sem fogjuk.
Csak elsétálunk előtte, és elképzeljük, hogy te vagy a szaxofon,
én pedig a zongora. A kiült fotelek mélyedései, a combom.
A te combod nyomai ezek rajta.
Egy visszajáró vendég, aki mindennap bejár,
kér egy korsó édeset, és bent is alszik.
Aznap este monumentális megtestesülése
voltál a világűrnek abban az éjkék bugyiban.
Én levettem mindent.
Rólad is. Olyan izéd volt,
mint a kiteregetett ruhának.
Lejött a gátlásaimmal együtt a harmat is, ami a számon képződött.
Csak a szavam akadt el, ahogyan a lélegzeted szólt a fülemben.
A szemedből szivárog minden szólam. Mint a forró kávé gőze.
Kócos letargia, mégis egyszerű, mint a hiragana.
Mint egy fehér párna, ami aznap este voltam, több nem is akartam lenni.
Gardróbot szerelnénk még egy garzonba is,
pedig ezek a könnyek már megfagytak a billentyűk között.
Amikor azt mondom, kielégítem az igényeim, rád gondolok.

Varga Roland

Hírszerkesztő